A napok azt jelzik, amikor Szijj Ferenc a költeményeket lejegyezte, így a Kenyércédulák négy részre osztott 59 verse egy izgalmas és termékeny költői korszak munkanaplója is egyben. Ez a termékenység azonban tűnhetne akár monotóniának vagy egyneműségnek is. A következetesen végigvitt forma olyan kötetet hozott létre, amelyben a versek egymás variánsainak tűnnek.
Szijj Ferenc lemond a rímről, a szabályos ritmizálásról és a hagyományos strófáról. Mindig más strófaszerkezetekbe tördeli hosszabb-rövidebb sorait, amelyeket a gondolatritmus, pontosabban a gondolatok, a nyelven átengedett érzetek és képzetek ritmusa tagol. A nyelv ebben a költészetben leggyakrabban nem a közlés eszköze, hanem annak éppenséggel az akadálya. „Nagyobb vagyok, mint egy akármilyen mondat, / kisebb, mint a hallgatás” – mondja a Negyedik rész Péntekén a vers beszélője. S faramuci helyzete, megrekedtsége – ahogy nem fér bele valamibe, amiben szemmel láthatóan mégis benne van, ahogyan a dolgok között otthontalanul van otthon, ahogyan nem találja a helyét, amit nem is keres – a kötet egészére vonatkoztatható. Kérdés, hogy ez az állapot mit vált ki a versek olvasójából: megértő részvétet, vagy értetlen zavart. „Vagy egy gondolatnak csak az alakja van meg” – ahogy az egyik Keddben olvashatjuk. Az alakot pedig gyakran az olvasónak kell kiegészíteni, már ha minden áron gondolatokat akar olvasni.
Nézzük a következő versszakot: „Mi ez a kis árnyék. Kalapács repül el / az ablak előtt, hogy törve-zúzva kijelölje / az udvaron az anyagi emlékezés helyét, amikor apró, / színes részletekből kell összeragasztani az ördögi képet / és három városból is menekülni.” Az utolsó sor némiképpen sok. Egyszerre három városból menekülni túl sok. Megtenni és olvasni egyaránt.
A részvét arra a tragikumra vonatkozik – vagy vonatkozna -, ami a Kenyércédulák világképének is nevezhető, illetve a szövegek között halkan, már-már motyogva kialakuló, lappangó történetnek. Például a kötet leghosszabb versében, az első Vasárnapban, mely a négysoros rímtelen szakaszokkal is jelzi epikus vázát, szerelme sikertelen öngyilkosságának történetét, magának az öngyilkosnak meséli el másnap otthon. Az én és te szituáció, az, hogy a látványosan elválasztott és magára hagyott beszélő mellett van valaki más is, akihez képest van igazán egyedül, látensen az egész kötetben érezhető. De itt szinte semmi sincs konkrétan kimondva. Itt „az idegenség is csak álca, tudás és nem tudás között / nincs határ, lét és nemlét között semmi döntés.”
Rögtön a legelső versben, az első Pénteken megszólít valakit a lírai alany: „Nem én voltam. Azt mondod, / én, de nem én, hanem / más volt, vagy más voltam / én is, egy tárgyilagos valaki, / hogy neked segítsek, / bár akkor én már hiába.” Ez a teljes elbizonytalanodás, ahogyan a megszólaló én-tudata elveszíti kompetenciáját és sorról-sorra arrébb csúszik, hogy eljusson a tárgyilagos valaki szubjektumáig, valóságos poétikai bravúr. Ez a következő szakaszban folytatódik, és még inkább megmutatja azt, ami a kötet talán legeredetibb mozzanata. „Nem volt senki, vagy volt, / nem én, de voltam, / vagy minden más belőlem, / de hiába, mert egy ponton túl, / s lehet az végső vagy akár kezdeti, / hiába lett volna bárki, / aki nem éppen te, / vagy mégsem, csak ne én.”
Szijj a mondat válságára hívja fel a figyelmet. Az elmúlt korokban a nyelvi problémák gyűjtőmetaforája a szó volt. A szó mint megnevezés, a szó mint nevet, dolgot jelölő hangalak. A szavak nem voltak jók, a szavak lettek hűtlenek, az utolsó szót keresték, a szavakat nem találták. Ellenben remek mondatokat találtak keret gyanánt, hogy a szóval kapcsolatos problémákat kifejezzék. Szijj egy új állapot megörökítője; ennek a paradigmának az egyik legtalálóbb előrejelzője a magyar irodalomban Margócsy István volt, Névszón ige című, lassan másfél évtizede írt tanulmányával. A szavakkal szinte semmi baja, mondhatni, szó nélkül elmegy mellettük, verseiben a mondat egységét, létmódját radikalizálja. Megfordítva a képletet: gazdag, erős és pontos szavakat talál ahhoz, hogy a mondatot megszüntetve-megőrizze. A tagmondatok határain mintha meglékelné az egész mondat szintaxisát, szinte kiszívja a koherens mondat velejét. („Szó, szó, szó, de mi a veleje?”) És ami marad: egy zavarba ejtően idegen nyelvi megszólalásmód, amely természetesen a legkülönbözőbb módon értelmezhető. Egyik oldalon a sokat sejtetés érzete, hogy a rögzíthetetlenség mögött valami nagyszabású, klasszikus szóval kimondhatatlan dereng; a másik oldalon pedig kétkedés, fenntartás, értetlenség, hogy ez a nyelv nem érthető, csupán zavarba ejtő, mi több, ez a beszédmód már-már az afázia tüneteit produkálja. Vagy éppen imitálja.
Szijj mondattanában új funkciót, jelentést és értelmet talál a viszonyszavaknak, a névmásoknak, a segédigéknek. Nem az úgynevezett fő szófajok alakítják egy-egy mondat térbeli alakját és szemantikáját, hanem a másodlagos szófajok kerülnek determináló helyzetbe. Találomra néhány strófakezdő szóalak: ahogy, mintha, aztán, ebből, de, át, mert, hogy, majd, és, talán, úgy, alig, szinte, mégiscsak, valahogy, hanem, ebben, néha, csak, akkor. Illetve az egyik legjellemzőbb szerkezet: „akármiképp, de mégis”. A partikulák manierizmusa. Rengetegszer a „vagy” szócska kezd mondatot, versszakot. Mindig újabb és újabb analógiák, további alrendszerek képesek kihasadni az előző állításból. Többször áll egymás után a „mert” és a „mint”: egyszerre, ugyanabban a beszédhelyzetben magyaráz és hasonlít. Gyakori eszköze a magyar költészettörténetben nagy múltra visszatekintő főnévi igenév használata; ezek ugyanis éppen azt az eleven absztraktságot, élénk elvontságot jelenítik meg, ami ennek a költészetnek a sajátja. Ám ez a mondattani gimnasztika a sokadik művelet után egyre kevésbé lesz új paradigma, és egyre inkább lesz önparódia.
Ez a költői hang nem két beszéd között hallgat, hanem két hallgatás között beszél. Ez a fajta költészet az, ami eléggé szélsőséges reakciókat vált ki az olvasókból. Nagyon nagy a szórás, hogy egy-egy követhetetlen szóképe misztikumnak, radikalizmusnak vagy üres imitációnak minősül-e. A kötetet az Utolsó napok zárja. Álljon itt utolsó négy sora: „Egy szép nap után éjjel / lassan eleredt az eső. // A sűrű sötétségből a csend / köldökzsinórja.” Ha azt elvágjuk, elvileg a beszéd születne meg, ami kívül van a köteten. Túl van azon.
A Kenyércédulák csendben született és csendben ér véget.