A török származású rendező, Ferzan Özpetek Olaszországban szerezte meg filmes diplomáját valamint szakmai gyakorlatát. Ez a köztudott információ jelenleg két szempontból is fontos. Egyrészt tanulmányait követően olyan filmrendezőkkel dolgozott együtt, mint az olasz vígjátékok nagymestere, Mario Monicelli, vagy a Válás olasz módra rendezője, Pietro Germi. E nagyformátumú olasz rendezőktől a mesterségbeli tudáson és fortélyokon túl valószínűleg átvette azt az attitűdöt is, hogy a filmet ne kizárólag a művészet felől közelítse meg, hanem legyen benne némi szeretet is. Azaz: szeresse a filmkészítést valamint a járulékos elemeit is; vagyis ne csak a filmet szeresse, hanem például a közönséget is – és ennek jegyében ne állítsa minduntalan filmnyelvi nehézségek elé. Röviden úgy is mondhatnám, hogy Özpetek nem a filmet szereti, hanem a mozit. Azt a mozit, amelyről legszebben Giuseppe Tornatore mesél a Cinema Paradiso című filmben.
Másrészt azért fontos a fent említett információ, mert a rendező legújabb filmjét édesapjának ajánlja, aki miatt Özpetek éppen úgy elmenekült a családjától, hogy a saját vágyait, álmait kövesse és filmrendezővé válhasson, mint a Szerelem, pasta, tenger című film főhőse, Tommaso is.
 Jelenetek a filmből |
Özpetek ezúttal egy vidéki kis olasz városkába, Pugliába invitálja a nézőt. Messze vagyunk a felvilágosodott Rómától, ahol a film főszereplője, Tommaso (Riccardo Scamarcio) teszi meg első szépírói lépéseit, melyben (fiú)partnere is támogatja. Puglia azonban őrzi a hagyományos olasz tradíciókat, a hangulatos kis utcákon sétáló vagy a kávézók teraszán üldögélő helybéliek mindenkiről mindent tudnak. A pletyka éppen úgy része a hagyományoknak, mint a katolikus családmodell. A családfő (Ennio Fantastichini) számára teljesen egyértelmű, hogy valamelyik fia veszi át tőle a kis tésztagyár vezetését, és majdan sok kis bambino segítségével őrzi meg a mostanra megszerzett hírnevet és viszi tovább a családi vállalkozást. Egy egész világ rendül meg, amikor a nagyobbik fiú a családi vacsoránál bevallja, hogy ő bizony a férfiakhoz vonzódik. A bejelentés hallatára szívinfarktust kapó apa egyetlen reménye Tommaso marad, aki persze nem kevésbé súlyos titkokat őriz magában.
Az önéletrajzi indíttatáson túl az is érdekessé teszi ezt a kellemes olasz vígjátékot, hogy a rendező szinte az összes filmes fogását bemutatja, majdhogynem számba veszi őket. Ott van rögtön a film nyitójelenete: a nagymama múltjához kapcsolódó kerettörténet, amely csak azzal, hogy más részét mutatja meg a film elején és a végén ugyanannak a cselekménynek, átértelmezésre készteti nézőjét. Ugyanezzel a fogással élt a rendező már egy korábbi filmjében, a Szemközti ablakban is.
Vagy ott van például az étkezések fontossága, mely szintén fellelhető az összes művében. Özpetek filmjeinek meghatározó és lenyűgöző elemei a nagy közös – hol családi, hol baráti – ebédek, vacsorák, melyeket körbetáncol a kamera. Az asztalt körülülők mind szerethető egyéniségek, sajátos és egyedi történetekkel, akik így együtt alkotnak egy erős láncot, közösséget. Ez az összetartás, a közösségnek ez a megtartó ereje az, ami átsegíti őket a nehézségeken és a tragédiákon.
 A képek forrása: PORT.hu |
A tragédia helyszíne pedig legtöbbször a kórház – A Szaturnusz gyűrűjében, Szent szív –, mely most azonban – vígjátékról van szó – mégsem kap olyan komor árnyalatot. Mint ahogy a halál sem, amit legtöbbször mint kataklizmát használ a rendező – lásd Tudatlan tündérek –, hogy ráébressze az éppen bemutatott társaságot az igazán fontos dolgokra. Ezúttal a cukorbeteg nagymama az, aki a gyötrő és álságos lemondás helyett a bátorságot és önmagunk vállalását hagyja örökül gyermekeire és unokáira. Mint egy igazi nagy játékos, mindent egy lapra tesz fel, amikor az alkalomhoz illően felöltözve és kisminkelve még egyszer s egyben utoljára végigeszi az összes kedvenc süteményét. Ez pedig egy újabb visszatérő elem Özpetek filmjeiben: az édesség evés és önmagunk megtalálásának összekapcsolása (Szemközti ablak).
És éppen ez a török rendező filmjeinek központi témája: önmagunk megtalálása és vállalása. Nem pedig pusztán a homoszexualitás. Özpetek azt a színes világot mutatja be, ahol mindenki önálló személyiség, ahol heterók és melegek nagyon jól megférnek egymás mellett, ahol nők és férfiak között – a megszokotton túl – különleges és újszerű kapcsolat is kialakulhat, mint ahogy ilyen formálódik Tommaso és Alba Brunetti (Nicole Grimaudo) között is a Szerelem, pasta, tengerben, de a Törökfürdőben vagy a Tudatlan tündérekben is találunk erre példát. A „gayfilm” kategóriát rombolják az olyan finom iróniával, de mégis szerethető módon megkomponált jelenetek, mint a táncos tengerparti rész, mely a melegek frivolságait leplezi le.
Az ’50-es ’60-as évek olasz vígjátékainak habzóan könnyed zenei világát is megidéző film felszabadult szórakozás közepette képes fontos dolgokról mesélni. Remek, felhőtlen kikapcsolódást nyújtó mozi, nem csak a film szerelmeseinek.
Vö. Kovács Bálint: Sorry, I’m A Lady
Kovács Bea: A jellegzetes halála
Gyárfás Dóra: Melegnek lenni vagy nem lenni