Szépfalvi Ágnes figurális festményei elsőre azt a benyomást keltik, mintha ismerős és banális vizuális kliséken alapulnának, de ha figyelmesebben nézzük őket, ennél jóval többet fedezhetünk fel. Kiszolgáltatottságot és kegyetlen férfi-nő játszmákat; a film és a televízió megjelenése óta globálisan elterjedt és a társadalmi elvárások által ránk kényszerített nemi- (gender-) és életszerepek furcsa fénytörésű reinkarnációit.
Bár az óbudai múzeum oratóriumában megrendezett kiállítás kísérőszövegében az olvasható, hogy „Néha azon kapom magam, hogy az életem filmjelenetre emlékeztet”, vagy másképpen: „Az életem pillanatai sem valóságosabbak a teljesen átélt filmnél”, s a művek főszereplői túlnyomó részben nők, a kiállítás mégsem értelmezhető csupán „én-regényként”, melyben az eltérő karakterű szereplők valójában a főhős maskarába bújt megfelelői. (Nem mintha korábbi művein, vagy Nemes Csabával közösen készített story-boardjain ne fedezhettük volna fel oly gyakran magát a művésznőt vagy családjának tagjait – de itt most nem erről van szó.) Szépfalvi olyan közérthető, a közös emlékezetbe égett vagy leginkább ilyennek tűnő képekre vadászik, melyeket a (döntően hímnemű egyedek által irányított) vizuális média elsősorban a férfi-tekintetek számára kínál fel. Ez legkönnyebben a Vilmos című festményen fedezhető fel: az ágyon üldögélő, jó karban levő ötvenes férfi mögött a falon legyezőszerűen kiterített, meztelen vagy félig felöltözött modelleket és színésznőket ábrázoló fotók láthatók.
 Szépfalvi Ágnes: Tánc a zöldben |
Harcos feminista attitűdről azonban nem beszélhetünk: ahogy a férfiak prédának, azaz becserkészendő zsákmánynak tekintik a nőket, úgy nyúl ő is az ezt pregnánsan felmutató képek vagy filmekből vett állóképek felé, bár tagadhatatlanul finom iróniával. Ilyen például a Tánc a zöldben című munka, melyen az erotikus mozgású hölgyet szinte arctalan férfiak lesik sóváran – így a nézés aktusától, a tekintet erejétől megfosztott voyeurök egyszerű statisztává degradálódnak. A festmény nem mellesleg a művész egyedi képi nyelvét is jól példázza: ilyen a pontosan és elnagyoltan, szinte reálisan és homályosan megfestett részletek közötti állandó mozgás, amely egyfajta átmeneti, billegő állapotot hoz létre valóság és álom, a hétköznapi létezés és a közönségnek szánt szerepjátékok között.
Az amatőr családi fényképfelvételt imitáló Vacsora öt résztvevője igazi lélektani tanulmány: az unalom, a kényszeredettség, a tettetett vidámság felismerhető jelei mellett – talán a szélső hölgy eltorzult arca miatt – egyfajta szorongás árad a képből, s a befogadó úgy érezheti, hogy a „békés idillt” bármelyik pillanatban szétrobbanthatja valamilyen tragédia. A képek nyelve sok esetben az ötvenes-hatvanas évek amerikai thrillerjeit és horrorfilmjeit idézi meg – ilyen a hitchcocki reminiszcenciákat felmutató Farkasforma árnyék, az Emlékszem… című festmény gyanakvóan és ellenségesen fürkésző három alakja –, vagy éppen az ekkoriban népszerűvé váló, sztárokat ábrázoló kártyanaptárak képi világán alapul (Sophia Loren).
 Szépfalvi Ágnes: Lecke |
Láthatunk egy, a női résztvevő által éppen elveszített fegyverpárbajt (Lecke), szemlátomást megerőszakolt, félig fedetlen keblű nőt (Most mi lesz?), vagy egy westernfilmből kivágott, lovak között álldogáló vadnyugati hősnőt. A kiállított tizennégy festmény közül kettő a divatszakma „szépségének” szó szerint sötét hátterét villantja fel; a kifutón vonagló modellekből kilúgozódik az attraktivitás, s nem marad más, mint a bábként mozgatott test magánya.
 Szépfalvi Ágnes: Most mi lesz? Fotó: Szkárossy Zsuzsa |
A tárlat ki nem mondott kérdése, hogy miképpen változtatja meg viselkedésünket a csalókán valóságosnak tűnő mozgókép világa, a film, amely – Szépfalvi szerint – a „tömörített időben játszódó élet”, és nem más, mint egy „életmakett”. Mennyire vagyunk tudatában annak, hogy a képek áradata manipulál bennünket (a reflektálatlanság teljes hiányát mutatta például honfitársaink pénzadománya, amellyel az 1986-ban bemutatott szappanopera hősnőjének, Isaurának a kiszabadítását kívánták elősegíteni), vagy máshonnan nézve: mennyire használjuk fel a média-klisékben rejlő lehetőségeket? Ez utóbbi szempontból talán nem véletlen, hogy a kiállítás egyetlen rajzán a reklámfogások ismeretéről, a változó szerepjátékokról és a marketing direkt alkalmazásáról már-már közismertnek tekinthető Nagy Kriszta kortárs képzőművész portréja szerepel. A tárlat egyik, mind a kiállítástól, mind Szépfalvi korábbi műveitől elütő alkotása éppen a gyakran valóságnak hitt képekről hántja le a leplet. A Zárt világ című festményen egy stúdióbelsőben forgatott kültéri jelenet „kulisszatitkaiba” pillanthatunk bele: feltárul a filmfelvételhez szükséges lámpasor és a vetített háttér, továbbá a fadobogóra emelt természetimitáció az ál-fatörzshöz simuló hősnővel. A képet akár filozófiai tételnek is felfoghatjuk, s így felismerhetjük benne a kiismerhetetlen erők által irányított létbe vetett ember kiszolgáltatottságát, de értelmezhetjük kedvesen ironikus felszólításnak is: láss, ne csak nézz!
A kiállítás 2009. szeptember 27-ig tekinthető meg.
Vö. Mélyi József: Bizonytalan préda
jerovecz: Szépfalvi Ágnes: Préda