 Hollerung Gábor |
A két mestermű külön-külön járja a maga útját, a Mendelssohné persze az önálló zenei számokra redukálva, de a jó két évszázados korkülönbség és a műfajok különbözősége következtében mindenki boldog a maga területén. A zenészek számára a Szentivánéji álom alapvetően a hangversenyteremben remekül ható zenekari mű, a Shakespeare-rendezők számára viszont valószínűleg inkább kuriózum a XIX. század elejéről idecsöppent Mendelssohn-féle kísérőzene, ami túlságosan megkötné a kezüket. Pedig azért nincs híján a két alkotás a közös nevezőknek: ilyen mindjárt Goethe személye, aki a drámaíróért és a zeneszerzőért egyaránt rajongott. De akad ennél sokkal fontosabb belső kapocs is a két mű között, s ez az ifjúság varázsa, ami voltaképpeni témája a későreneszánsz tündérjátéknak. Shakespeare, a nagy varázsló, mindenre képes, arra is, hogy harmincas éveinek elején írja meg a fiatalság apoteózisát; Mendelssohn művének igazi varázsa viszont éppen a szerző hímporos ifjúsága, szinte még kamasz volta. A 38 évesen meghalt Mendelssohnt legszívesebben úgy is képzeljük el, 16–17 évesen, az Oktett és a Szentivánéji álom szerzőjeként, mint aki nem csodagyerek, hanem az istenek kegyeltje volt, aki gyerekfejjel is otthonosan mozgott az Olümposzon.
 Csereklyei Andrea |
Hollerung Gábor mindenesetre kíváncsi volt arra, hogy valójában hogyan is „működik” ez a kísérőzene – kísérőzeneként. Ezért létrehozott egy produkciót szabadtéren, a sárospataki várudvaron, amely jelzésszerű színpadi előadáshoz kapcsolja a zenekarra, női karra és két énekszólistára komponált kísérőzene megszólaltatását. Ha ezt kísérletnek tekintjük, akkor a kísérlet fényesen sikerült. Bár a darab erősen rövidítve és adaptálva került színre, a színpadi produkció olyan szuggesztív volt, hogy ennek ellenére mégis a darabot láttuk Mendelssohn zenéjével, nem pedig megfordítva. Mindez elsősorban Mészöly Gábor dramaturg és Dávid Zsuzsa rendező merészségét és tehetségét dicséri. Ők a darabot nemcsak meghúzták, de a másfél tucat szerepet is mindössze négy színésszel játszatták – a szükségből jelentékeny erényt kovácsolva. A kivételes koncentrációt követelő feladatot a fiatal színészek, Trokán Anna, Molnár Gyöngyi, Csórics Balázs és Bakos Kiss Gábor szépen oldották meg; már az első percben, amikor az egyik fő kellék, a hatalmas tükör köré gyűlve sorra elmondták első verssoraikat, megérintett minket az előadás poézise. Amely robbanékony, mint Puck, mélyértelmű, ugyanakkor ellenállhatatlanul humoros. Játékuk tetőpontja a mesteremberek által előadott széphistória, a játék a játékban volt, amelynek önfeledt komédiázása magában hordozta azt a mélységes rokonszenvet és bölcsességet, amellyel csetlő-botló hőseit Shakespeare elénk állítja. Ebben a miniatürizált és teleszkopált előadásban megnyílt a néző előtt a shakesperare-i remekmű világa, s végigjárta útját a szívünket megérintő végső boldogságig és tanulságig. Egyetlen fenntartásunk, hogy a sok modern elemet és jelképet alkalmazó színpadi játékkal talán jobban összhangban állt volna egy modern fordítás felhasználása, hiszen az Aranyénak élő színpadon ma már a megértése is erőfeszítést igényel.
 Megyesi Schwartz Lúcia |
Eközben Mendelssohn kongeniális zenéje szinte észrevétlenül olvadt bele az előadásba. A Budafoki Dohnányi Zenekar szinte szerényen a háttérbe húzódva, a színpad hátsó részén játszott, míg a budapesti Akadémiai Kórustársaság női kara és a két kitűnő szólista, Csereklyei Andrea és Megyesi Schwartz Lúcia a színpad fölött és mellett, az épületbe mintegy belesimulva helyezkedett el. Az összkép igen impozáns, hála a várudvar szépségének, s így Shakespeare, Mendelssohn és Arany János kora mellett még egy kor, illetve kulturális mozaikkocka tette egyedivé az előadás összképét.
De ne kerülgessük a forró kását: kitűnő volt a zenei megvalósítás is, Hollerung magabiztosan és precízen vezényelt, s a zenekar is makulátlanul játszott. A nyitány és a közjátékok élményszerűen és a színpadi játékhoz méltó koncentrációval szólaltak meg. Ahol pedig a zenekar melodrámaszerűen, egy-egy zenei mondattal szól közbe, avatkozik be közvetlenül a színpadi folyamatba, ott a karmester az előadás ritmusát felvéve, a zenét teljesen a drámai célnak alárendelve, érzékenyen és rokonszenves alkalmazkodókészséggel vezényelt. Ez a zene a maga pasztellszíneivel remekül érvényesült szabadtéren, ahogy a női kar és az énekesek könnyű, világos hangzása is. Szépséges tündér-este volt.
Kapcsolódó cikkünk:
Malina János: Hőlégtúra a Hegyalján / Kirándulókoncertek