Ha ismertetjük a Szemünk fénye című francia mozi szüzséjét, félő, elrettentjük a nézőt attól, hogy jegyet váltson a filmre. Ugyan ki az a mazochista, aki önszántából végignézi, hogy miként küzd meg az agydaganattal csecsemőkorától egy Adam nevű kisfiú? Ám a történet – mely eredetileg a Hadüzenet (La guerre est déclarée) címet viseli – nem egy könnyes, giccsbe hajló melodráma, sokkal inkább eklektikus stílusú és hangulatú emlékkönyv, napló, őszinte vallomás egy olyan időszakról, amikor a szereplők csapatai valóban harcban álltak.
A Szemünk fénye szerzői, főszereplői, Valérie Donzelli rendező-forgatókönyvíró és Jérémie Elkaïm forgatókönyvíró a saját történetét, kisfiuk, Gabriel betegségét mesélik el, méghozzá a legközelebbi hozzátartozók, a szülők szemszögéből. Poént nem lövök le azzal, ha elárulom, hogy a filmbeli Gabriel, vagyis a kis Adam végül meggyógyul – erre már az első jelenetből következtethetünk, ahol a gyerek immár nyolc évesen, rutinos „öreg” rókaként fekszik be egy MRI-gépbe, hogy aztán – visszapörgetve az időt – lássuk, miként is jutott el idáig.
Az apa (Roméo) és az anya (Juliette) egy bulin ismerkedik össze egymással, és miután jót derülnek a neveiken, rögtön megjegyzik: végzetük szomorú lesz. A sors ennek ellenére kezdetben mégis kegyes hozzájuk: Adam megfogan, egy ideig minden idilli, mindenki boldog, ám tizennyolc hónap elteltével a tünetek fokozatosan megjelennek a gyereken, a betegség helyet követel magának a család életében: kivizsgálások, diagnózis, kórház, műtét, kemoterápia.
 Jelenetek a filmből |
A Szemünk fénye elsőre könnyen tűnhet a néző szemében pofátlanul teátrális, érzelmileg túltengő alkotásnak, különféle anyagokból összefércelt patchwork munkának, lévén a rendező, Valérie Donzelli elképesztő stíluskavalkádot vonultat fel. Amikor a diagnózis kiderül, Vivaldi szól (az érzelmileg fontos párbeszédeket egyébként szinte sosem halljuk, mert a dialógokra mindig ráúszik a zene); a három különböző narrátor éveket ugrik át az időben; a képek hol a francia új hullámot idézik, hol amolyan Doktor House-osan azt látjuk, mi zajlik éppen Adam testében a sejtek szintjén. Főszereplőink dalra fakadnak egy taxiban, mintha csak a Cherbourg-i esernyők karakterei volnának, majd váratlanul Laurie Anderson kezd bele az O Supermanbe. Ezek az „elidegenítő hatások” azonban hitelesek – Adam személye, bármilyen furcsa is, lényegében behelyettesíthető: aki kapta már meg közeli rokonáról hozzátartozóként a rák diagnózisát, nagyon is jól tudja, hogy hosszú éveken keresztül maga is egy hasonló, a filmben bemutatott érzelmi hullámvasúton volt kénytelen utazni.
Épp ezért a történet legjobb jelenetei azok, melyek a szülők ambivalens, szélsőséges, kaotikus érzéseit mutatják be: Juliette türelmetlenül hajtaná előre az időt, de ez a fajta kór épp a várakozásról és a bizonytalanságról szól. A négyszemközti beszélgetéseket az orvossal mindig a legrosszabbkor szakítja félbe egy nővér vagy egy telefoncsörgés – a szülők fegyelmezetten viselkednek, miközben szemmel láthatóan üvöltenek belül; és hiába tudja az ember, hogy a betegség nem válogat (a narrátorok szerepeltetése épp az egyetemes emberi jellegre utal), pillanatok alatt mégis minden nagyon személyessé válik.
 A képek forrása: PORT.hu |
A film eredeti címe, a Hadüzenet egyébként jóval beszédesebb a magyarnál: a szülők épp akkor kapják kézhez a diagnózist, amikor elkezdődik a 2003-as iraki invázió. És épp, ahogy aznap az amerikai és NATO-katonák, ők is hadba állnak: saját ellenségüket beazonosították, a rokonok/barátok mozgósításával a szövetséges csapatok is felbukkantak már a láthatáron, szereztek egy bombaszakértőt is a sztársebész személyében, és ha az állandó őrséget végre átveszi tőlük a kórház, lazításként – mint a seregben – marad a pia és a féktelen bulizás, hogy aztán a következő nap még elszántabban állhassanak harcba. És mivel a cél az, hogy a vesztes csaták ellenére is megnyerjék a háborút, idővel már az sem számít, hogy a szerelem hősi halált hal közben a hadszíntéren.
Ahogy Donzelli és Elkaïm kapcsolata is a valóságban, amely végül nem bírta ki a rá nehezedő nyomást. A Szemünk fénye éppen ezért „vizsgafilm”, olyan egzisztenciális tragikomédia, melynek során a két főszereplő az „életből” vizsgázhat le egy igazi bajtárs oldalán.