Pető Kata, Spolarics Andrea, Chován Gábor. |
Odaföntről félkörben lóg öt darab, erdélyi népművészeti motívumokkal hímzett díszpárna (bármelyiket vagy mindet elfogadnám, noha nem tudom, melyik tájegység), a játéktér közepén egy vaskos fém asztal (boncasztal, ágy, kocsmapult, szóval multifunkci), a padlót pedig félkörben ritka ronda, barna, karikákkal díszített, tanácsi dísztermekből levetett szőnyegpadló borítja. Édes Erdély, itt vagyunk…
És akkor a mikrofonhoz lép Spolarics Andrea – e pillanatban egy konferencia előadójának tűnik, de hamarosan iskolaigazgató, később akadékoskodó szomszéd, kórházi nővér, szóval szaporán és virtuóz módon csusszan a szerepek közt –, és szabatosan elmagyarázza, milyen megtévesztő módon és mértékben hasonlítanak a melegek ránk, „normális” emberekre. Ránézésre alig is megkülönböztethetők – sajnos. Spolarics – aztán több más szereplő is – agitáltan, minden szót külön megnyomva beszél; ez a beszédmód eleinte idegesítő, később megszokjuk, még később rájövünk, hogy mennyire evidens.
Fröhlich Kristóf, Mertz Tibor. |
Mert hát Székely Csaba csípős-ironikus tandrámát írt, amelyben két (három) homoszexuális férfi és két leszbikus nő kapcsolatainak fordulópontjait, hétköznapi létezésük konfliktuózus pillanatait látjuk, vagyis a mennyiséget tekintve végletesen túlreprezentáltak az összesen hét szereplőt felvonultató darabban. Szóval a rendezőnek, Alföldi Róbertnek muszáj „vegyes technikával” dolgozni ahhoz, hogy mindegyik jelenet a maga módján meg tudjon szólalni. Ennek legfőbb eszköze a különböző tónusú stilizáció, és az a paradox hatás, amit ez a stilizáció az éles jelenetekre gyakorol.
Kolozsvár és egy megnevezetlen falu, ezek a helyszínek, és ez mindjárt hordozza az egyik dilemmát: városban vagy faluban könnyebb élni egy melegnek. Melyik „elbújás”, elvegyülés csökkenti a potenciális verbális és fizikai agresszió számát? Milyen életmód ad nagyobb esélyt a viszonylagos észrevétlenségre – ha már elfogadásról szó sem lehet?
Hartai Petra, Pető Kata. |
Ádámot kirúgják a tanári állásból, noha elment a falig: nem éli meg és ki a melegségét, a „cölibátust”, a végletes önmegtartóztatást választotta. Egykori tanítványa, a huszonkét éves Dénes már békében él saját melegségével, és éppen azt tanulja, hogy a környezet (az apa) elutasításával is békét kössön. A falu kocsmárosa, Béla meglett korára találja meg azt a boldogságot, ami több lehetne, mint az öröm – de hát ez egy falu, ahol a falubeliek egy bohózati jelenetben közlik vele, hogy ilyesfajta boldogságról itt aztán szó sem lehet, de még örömről sem.
Judit és Tekla kapcsolata éppen a szakítás határán billeg – jé, tisztára, mint egy heteró viszonyban, az egymásra figyelés, az együtt töltött minőségi idő hiánya, ilyen problémáik vannak –, amikor egy brutális akció miatt együtt kéne maradniuk, de mint kiderül, a fenyegetettség nem éppen a kapcsolat legjobb kovásza.
Chován Gábor, Spolarics Andrea. |
Persze, ezen is lehet jókat nevetni, kivált, amikor Judit elmeséli, hogy először kisgyerekként Jázminba szeretett bele az Aladdinból, vagy amikor egy apróbb baleset után együtt isszák vidámra magukat Ádámmal… Ezek a nevetések, a bohózati elhajlások teszik lehetővé és elviselhetővé a megrendítő epizódokat, valamint az elgondolkodásra késztető felismeréseket. Merthogy ilyenek is vannak: ki tudta például, hogy tíz emberből egy meleg biztosan akad, és közben a színház nézőterén az egyenes kérdésre („ki az, aki meleg?”) egyetlen ember teszi föl a kezét. Az is elismerően tapsolja meg a bátor gesztust – bátorság, juhé –, aki nem tette föl a kezét, pedig föltehette volna…
Szóval lenne itt még némi teendő; el kellene hozni a középiskolásokat, hogy Székely Csaba itt-ott természetszerűen didaktikus tandrámáját Alföldi Róbert lendületesen stilizált, határozott rendezői gesztusokkal színpadra tett demonstrációjában – prezentációjában – megnézhessék.
De hát az élet írja az igazi tragédiákat, ha egyik-másik mégoly pitiáner is. A pandémia pillanatnyi szünetében tartott munkabemutatón ott voltak a pedagógusok, hogy lássák, mire hozzák el az osztályaikat, ha elhozzák. A munkabemutató napján azonban a magyar országgyűlés egy sokkal kisszerűbb, a monokróm gyűlölet és gyűlöletkeltés jegyében meghozta a pedofiltörvénynek becézett homofób törvényt, melynek egynémely következményeit máris tapasztaljuk nap mint nap, melegek és heterók. Föltámadtak a régi feljelentő reflexek, a hajdani házmestertempó, és könyvtárakban cenzúrázzák a polcokat, könyveket darálnak, boltokat büntetnek. Nem, nem pedofil tartalom miatt, hanem, úgymond, a homoszexualitás népszerűsítése miatt. Mintha az elfogadás népszerűsítés lenne.
Ilyés Robert, Fröhlich Kristóf. Forrás: Latinovits Színház. Fotó: Borovi Dániel. |
Ennek az előadásnak sajátos sorsa lett máris, holott alig néhányszor láthatta közönség. De akik látták, azok azt is látták, hogy ez az előadás nem afféle véletlen baleset ebben a színházban, hanem egy többéves művészi fejlődés eredménye. Melynek során Budaörsön pofás társulat épült – ebben az évadban három remek „fogással” gazdagítva –, koncepciózus műhelymunka folyik, aminek immár látható eredménye van. Egy régi színházi mondást kissé átalakítva („de a büfé legalább jó”): és még a büfé is jó…
Spolarics Andrea régi motoros itt, és remek, sokszínű eszköztárral bíró alaptag, akárcsak Ilyés Róbert, aki ebben az (arche)típusokkal teleírt darabban, amely szereplői tekintetében szűken bánik a családi-társadalmi kontextusok megmutatásával, az ő vehemens módján meg tudja mutatni ennek a falusi kocsmárosnak az egész életét. Chován Gábor Ádámja tudja ugyan, mi a különbség az öröm és a boldogság között, de ő maga egyikre sem képes: vegytiszta áldozat. Fröhlich Kristóf ügyesen hozza a fiatal és nyegle Dénest, aki jóban tud lenni a saját melegségével, csak a helyét nem találja a világban. Mertz Tibor több ismerős aljas alakot játszik egy figurában, és ő a típusokban is színes tud lenni. Hartai Petra és Pető Kata nem kétféle leszbikus, hanem kétféle ember: Hartai Teklája lesz az, aki elszántsága, eleje és – igen – egészségesnek tán még épp mondható önzése révén jobb életre számíthat, mint a kívül-belül törékeny Judit, aki felnőttként is legszívesebben az Aladdin Jázminjához menekülne.
Örömből meg boldogságból relatíve kevés van ebben az előadásban, szerencséből egy kicsit több. Székely Csaba szerencsés, hogy Alföldi és a budaörsi színház vette kézbe a darabját – és hát mondom, mi, nézők sem vagyunk szerencsétlenek. Akár homoszexuálisok vagyunk, akár heterók. Mert a prezentáció végére az is kiderül, hogy tök egyformák vagyunk: emberek. Jó esetben.
Az előadás adatlapja itt található.