Az ötvenes-hatvanas években igen termékeny és befolyásos Sugár Rezső ma már az alig játszott zeneszerzők közé tartozik, így nem árt felidézni életútjának néhány adatát. 1919-ben született és 1988-ban hunyt el, Budapesten. Kodály tanítványaként 1943-ban végzett a Zeneakadémián. 1968-79-ben ugyanitt a zeneszerzés tanszékvezető tanáraként működött, legfontosabb tanítványa Dukay Barnabás volt. Meglehetősen termékeny zeneszerző volt, mind a kamarazene, mind a zenekari műfajban sokat alkotott; egyik legjelentősebb műveként Kroó György az 1951-ben bemutatott Hősi ének című oratóriumát nevezi meg: „mind a koncentráció, mind az anyag gazdagsága, a drámai ihletettség tekintetében a korszak legjobb oratorális alkotása.”
Ám változnak az idők, és 1956 után a forradalmi romantika, a divertimentós-tömegdalos-verbunkos hangvétel, a naiv természetköltészet, azaz Kodály művészetének kiárusítása, valamint Bartók kizárólag népdalos intonációjának egyoldalú felhasználása egy csapásra passzé lett. A fordulathoz két mozzanat kellett, ahogy Kroó A magyar zeneszerzés 30 éve című kötetében írja: az ötvenes évek klasszikus és folklorista Bartókja után „1957 muzsikusa felfedezi a magányos és megkísértett, szenvedő-lázadó Bartókot, az éjszaka költőjét és A csodálatos mandarin alkotóját. (…) Bartók szembesíti a természettel, Bartók szembesíti Európával, Bartók szembesíti önmagával.” A másik hatás a dodekafónia, természetesen. És aztán persze a harmadik, a kortárs avant-garde, Darmstadt, Donaueschingen és Varsó fesztiváljai, azaz Boulez, Stockhausen, Lutoslawski, Nono és a többiek művészete. Az új korszak megkövetelte sikeresen abszolvált zeneszerzői „vizsgát” legjobban talán Durkó Zsoltnak és Maros Rudolfnak ebben a periódusban szerzett művei mutatják, legalábbis Kroó 1975-es értékelése alapján. De már ebben a könyvben is Kurtág jelenti számára a csúcspontot, különösen persze a Bornemisza Péter mondásai. Az azóta eltelt harminc év nagyjából igazolta Kroó értékhierarchiáját, persze nem tagadható, hogy Maros vagy Durkó darabjai szinte teljesen kiestek a repertoárból. És nem járt jobban Sugár Rezső sem.
Talán éppen azért, mert e művek nem annyira a személyes ihlet, a perszonális stílus, hanem sokkal inkább a túlzottan iskolásan megértett és felhasznált korszellem és korstílus jegyében fogantak. Hermann Broch megállapítása feltehetően ide is vág, miszerint a korstílushoz alkalmazkodó művészet gyakran pusztán kiszolgálja a kor szükségleteit és rendszerint elenyészik a korszakhatáron. Kurtág erősen korszerűtlen volt (emlékezzünk, a Bornemisza a bemutatókor szinte megbukott Darmstadtban 1968-ban, hogy ma az egész nyugati világ egy emberként ismerje fel tévedését és ünnepelje Kurtágot az egyik legnagyobb kortárs zeneszerzőként), Durkó és Maros nem.
És Sugár sem, nyilván. De ha meghallgatjuk a Partita for string orchestra című 1967-ben komponált darabját, világosan érezzük, hogy az alig más, mint Bartók sötétebb oldalának (így a Divertimento második tételének) ügyes applikálása, és nem sokkal többet érzünk a lemez kétségkívül legjelentősebb műve, az 1966-s Metamorfosi megszólalásakor sem.
Pedig a zeneszerzői tudás tekintetében ez igazán remekül megoldott darab a Metamorfosi. A három-negyedben a mélyvonósokon valamint a hárfán és zongorán feltűnő passacaglia-téma (a B-A-C-H tematika egy szűkmenetes verziója), melyhez azonnal poétikusan kapcsolódnak a fafúvók vágyódó kis-szekund lépései igazán erős hangulatot teremtenek, és a folytonosan ellenpontozó virtuóz komponálási technika még az üresjáratokon is sikerrel átsegíti a szerzőt. De aztán egyre több epigon, szinte előre megjósolható megoldást hallunk; feltűnik a bartóki Zene… harmadik tételének látomása, az első scherzo tételben (Tempo di marcia) pedig Sosztakovics indulós-vicces-groteszk hangütése, valamint persze megint csak a Zene… száguldó második tétele a maga jellegzetes ritmikus hangsúlyeltolódásaival. A záró szakasz (Vivace) pedig a Concerto és a Mandarin idevágó részleteinek ügyes kevercse. Mindezekhez remekül megoldott hangszerelési trükkök járulnak, az ütőhangszerek (köztük persze a bartóki zongora és a cseleszta) remek kezelése, a színek kikeverésének mesteri tudása. És még sorolhatnánk. Egészében mégis érdektelen muzsika ez, amolyan egyetemi szigorlat megfogható személyes indíttatása nélkül, és noha Sugár erős képzelettel oldja meg az apró téma nagy terjedelmű kibontásának korántsem egyszerű kérdését, az egész mégis túl sok valahogy, túl nagyszabású, és ettől kissé pöffeszkedő, a végső ütemek ünnepi-optimista hangja pedig egyszerűen hiteltelen.
A CD harmadik műve, a Szvit pedig éppen olyan, mint ahogy azt 1954-ben elképzelték: amolyan bartóki divertimento, hazafias életigenléssel.
Ezek a nem is annyira esztétikai súlyuk, mint dokumentumértékük miatt fontos darabok szép előadásban hallhatók, a Magyar Rádió és Televízió Szimfonikus Zenekara interpretációjában, Lehel György illetve Lukács Ervin vezényletével.