Spiró György novellái látszólag ugyan igen konkrét, nemegyszer életrajzilag visszakereshető, a jelenből vagy a közelmúltból könnyen azonosítható „külső” történetek takarékos, szíjas előadásán nyugszanak, de fontosabb a feszes lélek- és világállapot-rajz, mely héjuk alatt megbújik. Az új gyűjtemény ugyanúgy nem oszlik ciklusokra, ahogyan az Álmodtam neked is egy tömbben mutatta magát. Valóban erős az összefüggés az írások között, bár hol laza rendszerességgel, hol átcsapással váltják is témájukat, jellegüket, műformájukat. Rávall Spiróra, hogy a kötet messze legterjedelmesebb elbeszélését, A két igazgatók című autobiografikus kulcsszatíra huszonhét oldalát a legrövidebb, tárcanovellának is kurta Amit a tanár mondott másfél lapja követi. A könyvet jól összerázva más novellasorrend is tűnhetne logikusnak, mint amelyik a Kocsiút éjjel távoli Ady-in memoriamjától a Két fénykép ridegen ön- és múlttagadó testamentumáig ível.
A szerkezeti változatok esetleges felsejlése részben a tematikus és motivikus ismétlések következménye. A fiatalkori utazásélményt megelevenítő Tischdamenben olvassuk – az erotikus szórakoztatóipar kis zenekara és vetkőző lánycsapata utazik városról városra, az elbeszélő pedig velük tart –: „Siegen pont olyan, mint Giessen”. Ahogy a két városnév, úgy anagrammái egymásnak Spiró rövidtörténetei – kissé elhatárolódó, egyben érintkező köreiken belül. E körök egy részét kevéssé jelentős indulati próza ostorozó mondatai, bekezdései töltik ki, vagy olyan alkalmi szövegekkel találkozunk, amelyek alig szolgálnak rá a megőrző kinyomtatásra. A Milyenek a csehek (meg a magyarok meg a lengyelek)? halvány humoreszk (még a tartalomjegyzék sem vállalja a teljes címet; a kérdőjelet sem), az Ország epikai fogcsikorgatás, az EU-lőrének már a címe is gyanús, és valóban csupán egyszeri publicisztikai használatra készült. A kötet egészében játszott szerepüket a gyengébb művek a jókkal, kitűnőekkel való távoli összecsengésüknek köszönhetik, a Kémjelentés utolsó lapjain sorakozó írások egyike-másika pedig (Baba; Az ok; Melyik szomszéd?) mintha elvontabb, vizionálóbb történetmondást és még pattogóbb, drasztikusabb beszédmódot próbálgatna.
A novellakörök megnevezésére tett kísérletek helyett azt regisztráljuk: a java darabok mindig az apa és az anya literarizált figurájához, a súlyos tudati és érzelmi dilemmák árán is mindössze töredékesen feldolgozható családtörténethez kapcsolódnak. Spiró György irgalmatlan írói tárgyilagossága félresiklott évtizedek, emberöltők, életek leképezésében működik igazán termékenyen. Amikor lecsupaszít, letarol az önmagát sem kímélő narrátor, akkor nőnek ki a jóvátehetetlenből a nagyszabású veszteségnovellák, melyeknek mesterműve a Gyurka. A becenév az anyja által soha nem becézett – akaratlanul az elhalt nagybátyja nevét birtokló és bitorló – fiúra, Györgyre száll: az utolsó heteit élő nagybeteg anya már aligha ismeri fel gyermekét, a fiú viszont épp szabályos, anyját búcsúztató, netán most, a végső stádiumkor megszerető gyermek nem akar lenni. A kegyetlen befejezés szinte fonák imafoszlány: „Csak meg ne szeressem, csak meg ne szeressem most már, az nekem mindennél rosszabb lenne”.
A könyv legfontosabb (az iménti idézetben is jelentkező), sokféleképp érvényesített poétikai eszköze az ismétlés, a variálás. A család- és énregény novella-fragmentumai három nemzedék megaláztatásait, csődjeit, káoszait dokumentálva érnek össze elbeszélésfüzérré, melynek szorosabb kohézióját – úgy tűnik – szándékosan kezdik ki nem egészen odaillő szövegek, szegmensek. Ám ezek az elütő írások ugyancsak adaptálhatók a kötet egészébe, s az olyan látlelet is, mint a közelmúlt színháztörténetének közelebbi ismerete nélkül dekódolható A két igazgatók, rákapcsolódik távolról a szeretet–szeretetlenség alapproblémára és az elbeszélő önportretizálására, csakúgy, mint a „nyomot hagyni” kérdéskör, a zsidó származás (sorsválasztás vagy sorselszenvedés), az értelmiségi felelősség morális ingásai és más témacsoportok novellái.
A „kérlelhetetlen igazmondó”, „a sötét szájzugok embere”, a „szürke” mondatokra felesküdött, az érzésnek „kopasz templomban áldozó” Nagy Lajos lehetne a leghűségesebb olvasója a Kémjelentésnek. Az ő távollétében az értő olvasás a mai olvasókra vár.