A horror tipikusan az a műfaj, ami elég sűrűn kifárad. Nem is kell különösen eredetinek lennie ahhoz, hogy egy-egy horrorfilm féltucatnyi folytatást szüljön – a növekvő sorszámokkal egyenes arányban pedig a színvonal is rohamosan csökken. A 80-as években kiváló példa volt erre a Péntek 13, amelynek felejthető első részét még kilenc követte (nem beszélve a Freddy vs. Jason-ről, illetve a viszonylag friss remake-ről), napjainkban pedig a nevetségességig toldozott-foldozott Fűrész-filmek. (Talán a legabszurdabb darabja ennek a folytatás-mániának az Amerikai psycho 2.)
Wes Craven is megtapasztalta, amint 1984-es filmjét, a Rémálom az Elm utcábant is utoléri ez az átok, az utolsónak szánt epizódban, Az új rémálomban talán ezért is tette zárójelbe az egész sorozatot. Noha nem lett különösebben jól sikerült darab, az ötlet, miszerint a Rémálom-filmek ténylegesen filmek, egészen újszerű volt, innen szinte egyenes út vezetett a Sikolyhoz. Itt már sokkal elegánsabb az önreflexió: a szereplőknek szükségük van az általános horrorfilmes szabályok ismeretére, hogy megússzák ép bőrrel. A számos utalás és a nézőkre való rendszeres kikacsintás miatt is válhatott a 90-es évek egyik legjobb horrorfilmjévé.
Ahogy az lenni szokott, a Sikoly nem csupán divatot teremtett, hanem a folytatásai révén maga is annak részévé vált. Fő jellemzőként megtartotta ugyan az aktuális részre vonatkozó szabályok felsorolását, ám semmiben nem különbözött egy átlagos tini-horrortól. Olyannyira, hogy a harmadik epizódban hiába szajkózzák, hogy „egy trilógia záró darabjában bármi megtörténhet és még a főszereplők sincsenek biztonságban”, csupán unalmas kliséket és erőltetett múltbéli titkokat kapunk, így aztán az egész hamar unalomba fullad.
Tizenegy év kellett a következő felvonáshoz. Közben változott a divat is: a torture porn mellett főként a klasszikusnak számító alkotások remake-jei jelentik ma a mainstream horrort. A négyes szám egy film címe után nem sok jóval kecsegtet – ha léteznek is elvárások a Sikoly 4-gyel kapcsolatban, azok főleg arra irányulnak, hogy vajon képes-e reflektálni ezekre az új irányzatokra.
 Jelenetek a filmből |
Éppen tizenöt éve annak, hogy a csuklyás gyilkos felbukkant, azóta eseménytelenül telnek a hétköznapok Woodsboróban. Dewey-nak (David Arquette) a városka rendőrfőnökeként nagyjából csak annyi dolga van, hogy rászóljon a gyorshajtókra, felesége, a visszavonult Gale Weathers (Courtney Cox) viszont halálra unja magát. A jubileum kapcsán Sidney Prescott (Neve Campbell) is visszatér, hogy bemutassa könyvét, amelyben kiírta magából a szörnyűségeket. A helyi fiatalok azonban inkább vagány dolognak tartják a történteket, és a maguk módján emlékeznek meg róla: hangjukat eltorzítva folyton egymást hívogatják, a lámpavasakat a gyilkos jelmezével díszítik, és óriási buli kíséretében maratoni filmnézést tartanak, ahol a Döfés összes részét levetítik – az eredeti eseményeket feldolgozó horrorszéria ugyanis már a hetedik epizódjánál jár. Ám egyszer csak újrakezdődnek a gyilkosságok, amelyek mintha a korábbiakat másolnák.
Vicces, hogy már az első néhány percben megfogalmazzák, általában mennyire pocsékok és fantáziátlanok a sokadik részek, ezért sokáig a néző sem tudhatja, milyen irányba megy el a történet. Addig egy meglehetősen unalmas filmet látunk, súlytalan tinikkel és a három, látványosan megfáradt főszereplővel. A korszellemnek megfelelően a gyilkosságok véresebbek, és a lesújtó penge is hangosabb. A gyilkos is ugyanúgy esik-kel, mint korábban, csak talán morcosabb kicsit, mert a rendszeres bolondozások után a telefonba recsegő hangtól már senki sem ijed meg, kicsit győzködnie is kell az áldozatait, hogy nem tréfál, ölni fog.
 A képek forrása: PORT.hu |
Míg a háttérben, a fiktív Döfés-filmek a vége-hossza nincs folytatások elé állítanak görbe tükröt, lassacskán kiderül, hogy a cselekmény ezúttal a remake-ek sajátosságai köré szerveződik. Amint végre elhelyezi magát, határozottan magára talál, és egészen szórakoztató fordulatokat produkál.
Nagy hátránya viszont, hogy túlságosan is az eredeti történetre támaszkodik, így annak ismerete nélkül kevésbé élvezhető. A gyilkosságok, de még az új karakterek is nagyjából megfeleltethetők. Továbbá ebben a részben van a legtöbb, legintenzívebb kikacsintás, talán túlságosan is sok. A szereplők horrorfilmekről beszélnek, saját viselkedésüket is olykor filmes szabályok szerint határozzák meg, azon tanakodnak, hogyha egy filmben lennének, vajon mi történne velük. Gyakorlatilag nincs is lehetőségük arra, hogy hús-vér karakterekként mutatkozzanak be, de úgy tűnik, nem is vágynak rá. Ezért, ha úgy tetszik, a Sikoly 4-et tekinthetjük akár saját paródiájának is.
Viszont ez az a határ, ahonnan már nem érdemes továbbmenni. A kör bezárult, a Sikoly fonák módon, de visszakanyarodott a kezdetekhez. Egy esetleges ötödik rész, egyben egy remake második része? Abból aztán már igazán semmi jó nem sülhet ki.