A „következményes én” kifejezéssel akkor ismerkedhettünk meg behatóbban, amikor az amerikai minimalizmus hosszú évekre meghatározta az uralkodó irodalmi trendeket: Bret Easton Ellis hősei – hogy az irányzat egyik legismertebb szerzőjére utaljak – mindig valami ki nem mondott, vagy csak finom utalásokban sejtetett tragédia után élték automatizmusokkal teli, ám roppant fényűző életüket.
Hogy Steve McQueen Shame – A szégyentelen című filmjének hőséről, Brandonról (Michael Fassbender) Ellis és az Amerikai psycho főszereplő karaktere, Patrick Bateman jut az eszünkbe, nem véletlen. A harmincas férfi, akárcsak sorozatgyilkos elődje, New York-i yuppie, egy multinál dolgozik, jól keres, egyedül él minden extrával felszerelt lakásában, drága ruhákat hord, a mosolya hűvös és kifogástalan, és szintén szexfüggő: ha épp nem egy prostinak fizet, egyéjszakás kalandokat bonyolít le, netes pornót néz vagy magát boldogítja a zuhany alatt.
Napi rutinjába azonban hirtelen valaki bekavar: előbb csak az üzenetrögzítőn jelentkezik be folyamatosan, majd élőben is felbukkan hősünk húga, a kabaréénekes Sissy (Carey Mulligan), aki szállást kér tőle. Hogy nekik, kettőjüknek „következményes az énje”, az párbeszédeikből, az elejtett információ-morzsákból fokozatosan kiderül: történt valami a múltjukban (talán gyerekként, talán közöttük), ami ahhoz vezetett, hogy mindkettő dependens személyiség lett: míg Brandon szexéhsége az elköteleződés-fóbia tökéletes megnyilvánulása, Sissy nyilvánvalóan kapcsolatfüggő: tapad ezerrel a bátyjára, később Brandon főnökére – a lényeg, hogy mindig kierőszakolja mások törődését.
 Michael Fassbender a filmben |
McQueen filmje nem pszichologizál, nem magyarázkodik, nem hatol a gyökerekig, csupán a következményeket ábrázolja, ami egy bonyolult testvéri viszonyban, két függő játszmáiban, próbálkozásaiban és visszaeséseiben nyilvánul meg. A tét tulajdonképpen az, hogy változik-e valami hősünkben, szakít-e eddigi beidegződéseivel, vagy megmarad régi mintáinál: a kérdés megválaszolását McQueen – nagyon okosan – függőben hagyja a film záró jelenetében.
Mondanám örömmel, hogy a brit rendező és múzsája, Michael Fassbender az Éhség után ismét remek filmet készített, ami jól passzol az építkező életműbe (hiszen újfent egy alapvető emberi drive a téma), ám a mozi helyenként szemmel láthatóan elalél önnön nagyszerűségétől, formai megoldásaitól. Egy-két jelenetben tényleg csak azt látom, hogy a rendező milyen tökéletes, kékeszöld színben úszó, kicentizett kompozíciókat képes alkotni operatőre, Sean Bobbitt aktív közreműködésével; vagy hogy valami miatt imádja a teátrálisan kontrasztos megoldásokat (ilyen például a komoly zenével aláfestett animális szex), a geometrikus tereket jó nagy ablakokkal, továbbá a drámailag fontos jelenetek indokolatlan elnyújtását.
 A képek forrása: PORT.hu |
Ez utóbbira példa a Carey Mulligan által teljes terjedelmében előadott klasszikus New York, New York, amelynek hasonló funkciója van a filmben, mint a Blondie Rapture vagy a Chic I Want Your Love című számának: a szereplők helyett magyarázza el vágyaikat és kapcsolatrendszerüket. A New York, New Yorkot azonban már olyan sok remek előadótól hallottuk, hogy – bár szegény Mulligan minden tőle, azaz hangjától telhetőt megtesz – kicsit nehezen érthető a többi szereplő orgazmikus katarzisa az előadást látva. Ugyanígy: egy függőséget ábrázoló filmben nem csupán sablonos, de melodrámai megoldás is a fokozás elve, melyhez ebben az esetben ráadásul valamiféle morális értékítélet párosul: hősünk a netes pornótól és az egyéjszakás kalandoktól jut el a film végére oda, hogy már két nővel, uram bocsá’, a sarki szexbárban egy férfival is csinálja. Ez már tényleg súlyos politoxikománia, a vég kezdete. Zokog is Brandon rendesen a hajnali New Yorkban, miközben futószerelésében a poszterszerű háttér előtt (ismét geometrikus térben) épp úgy fest, mintha egy sportszer-gyárat reklámozna.
Ám minden fanyalgás, túlesztétizálás és teatralitás ellenére azt kell mondanom, hogy a Shame – A szégyentelen mégiscsak működik, ami elsősorban Michael Fassbender tehetségének köszönhető, valamint annak, hogy McQueen atmoszféra-teremtésben profi (ebben egy kitűnő ritmusérzékkel megáldott vágó is segíti, Joe Walker), így arányaiban több a hatásos és szuggesztív, mint az elnyújtottan hatásvadász jelenet vagy klisé a filmben. Ha a Shame – A szégyentelen egy picivel szégyenlősebb, önmegtartóztatóbb lett volna, azt is mondhatnám: szégyentelenül fontos film született.