![]() Nemcsák Károly, Szalma Tamás |
Mert, bár nem szokás rendezők meg nem valósult terveivel foglalkozni, olykor megvilágító erejük lehet. Telihay Péter rendező ugyanis mindkét főszerepben olyan színészre épített volna és részben épített is, akiket a magyar társadalom konszenzusosan sorozatszerepeivel azonosít. A József Attila Színházban az intézmény igazgatója, Nemcsák Károly Othellójában látjuk és látnunk kell egy korszak ikonikus teleregénye, a Szomszédok erkölcsileg feddhetetlen, sosem hibázó, jóravaló nyomdászgyerekét. Az intrikus Jágóba pedig – ha a koncepció megvalósul – beleláthattuk volna egy olyan kortárs sorozateposz, a Barátok közt központi negatív figuráját, amely már csak a minket körülvevő valóságot negligálva képes a nemzetet a tévé előtt egyesíteni. És bár Jágót végül a Jászai Mari-díjas Szalma Tamás játssza, a fentiekből nem túl meglepő módon következik, hogy a szappanoperák bonvivan-intrikus szerepkörökben leírható karaktereinek átjátszatása az Othellóba egy sematikusan jók és rosszak ellentétére épülő, kevéssé pszichologizáló értelmezéshez vezet.
![]() Fekete Réka Thália, Nemcsák Károly |
Minden Othello-interpretáció kapcsán kikerülhetetlennek vélnénk a kérdést, hogyan értelmezzük a főhős másságát, mit jelent az, hogy mór, hogyan reflektáljon az előadás a bőrszín kérdésére. A két egymással szembenálló, talán ma legjellemzőbb iskola az ironikus illetve a nem illusztráló olvasat. Előbbi somolyogva ironizál azon az avítt európai gyakorlaton, amikor a nem fehér bőrű szereplő etnikai különbözőségét a színházban sok festékkel különítik el a többi kaukázusi színésztől. Ezért az ilyen előadás szándékosan, jelzésértékűen festi feketére színészeit, érzékeltetve, hogy amit látunk, teátrális jel, és ahol vagyunk, az csak színház. A másik markáns tradíció Othello különbözőségét nem pusztán bőrszínében keresi, ezért külsődleges, felesleges eszköznek találja, és elhagyja a feketeségre utaló jelet. Brook üres terének szellemében az eszköztelenség hite hajtja a rendezőt, aki a szavak erejében bízva a színész átlényegülését annak játékára és a képzeletünkre bízza: miáltal a bőrszín-metafora kitágul, elkezdi általában a különbözés megannyi lehetőségét jelenteni. Multikulturális társadalmak könnyen választhatnak egy harmadik utat is: hogy fekete színész játssza a szerepet. A két hazai jellemző gyakorlaton kívül persze számos más megoldás is elképzelhető. A József Attila Színházban nem bajlódnak a fenti kérdésekkel. A valódinál csupán egyetlen árnyalattal bronzosabbra maszkírozott Othello nem a „festettbőrű” színész anakronizmusára adott válasz. Ha a néző nem figyel oda, talán észre sem veszi ezt a plakáton talán jobban szemet szúró tónust, amelynek fő célja is éppen az, hogy észrevétlen maradjon, hogy valódi illúziót teremtsen. Telihay Péter rendezésén nem hagynak nyomot a bőrszínábrázolás gyakorlatát problematizáló kortárs gyakorlatok, nem lép be ebbe a dialógusba; naiv ismétlését adja az arcfestés kiürült kliséjének: ma, amikor a bőrszínek nálunk nem megszokott változatossággal keverednek Magyaroszágon, nincs mondanivalója az idegengyűlöletről.
![]() Létay Dóra, Fekete Réka Thália. Fotók: József Attila Színház |
A nőkről sem több. A bőrszín-motívum és az Othello nőképe egyaránt A velencei kalmárban megjelenő zsidó-szálhoz hasonlatos. Emlékszünk Shylock ismert, a felvilágosodást előrevetítő monológjára: „Zsidó vagyok. Hát a zsidónak nincs szeme? (…) Nem ugyanaz a táplálék táplálja, (…) mint a keresztényt? (…) Ha egy zsidó megsért egy keresztényt, hol az alázatossága? A bosszúban. Ha egy keresztény megsért egy zsidót, hogyan tűrje keresztény példa szerint? Csak bosszúval. Ha mindenben hasonlítunk rátok ebben is hasonlítani fogunk” (Vas István fordítása). Az előbbi pármonológja az Othellóban a női hűtlenség apológiája: Minden férj tudja meg:/Húsból,vérből van felesége is!/(…) Ha férfi hűtlen,/Miért teszi?/Nem jót mulatni kíván?/Hát persze, azt! (…) S mibennünk nincs-e éppúgy/Játékosság, gyarlóság, szenvedély? (Mészöly Dezső fordítása). Jágó felesége, Emília monológjára felkapjuk a fejünket most is: Létay Dóra mondja nekünk, a közönségnek. Értelmezi a szöveget, és mintha valódi választ várna. Előadásában ez a monológ feminista kiáltvány. Egész mást követel a Desdemonát játszó, érezhetően nagyobb feladatra érdemes színésztől a rendező: de most Fekete Réka Thália megformálásában a szerep ibseni mellékízt kap. Úgy érdemes elképzelnünk, mint Nórát a feleszmélés előtti években. A korai Walt Disney kevéssé öntudatos női hőseinek (Hófehérke, Hamupipőke) klasszikus szerepben látható hercegnőinek kacagását, fátyoltáncát, naiv báját is eszünkbe juttathatja. Szintén érdekes, milyen ikonográfiát vet be a rendezés, hogy a társalkodónőről, Létay Dóra Emíliájáról tudatosítsa, ő nem a központi naiva, csak a szubrett. A mai néző számára talán leginkább az operettből ismert, társalkodónői szerepkör „másodlagos jelentőségét” Telihay egy szinte ikonikus tartalmú pápaszemmel jelzi. Az a nő, aki kevésbé érdekes a férfiak számára, ebben az Othellóban szemüveges.