Úgy látszik, megvan a megállapodás a főváros és a kormány között a színházak felosztásáról (aka megmentés). De mert erről csak halvány sejtéseket lehet olvasni a nyilvánosságban (mintha ugyan nem rólunk lenne szó), muszáj szólni a helyzetről és a következményekről. CSÁKI JUDIT ÍRÁSA.
A kiállítás születésnapi megemlékezés, amely azonban nemcsak a nyolcvanöt éves fotósnak szól, hiszen azt a nyolcvanöt képet, amit az ünnepelt a kurátorával, Szarka Klárával közösen válogatott ki, igazából a közönség kapja ajándékba. NÁNAY ISTVÁN ÍRÁSA.
A II. Országos Börtönszínházi Találkozót a két évvel ezelőtti dunaújvárosit követően idén a József Attila Színházban rendeztek meg. A háromtagú zsűri az öt régió 21 előadásából válogatott, amelyben összesen 240 fogvatartott játszott. A találkozón negyvenegy szereplőt láttunk öt előadásban. PROICS LILLA BESZÁMOLÓJA.
A hallban Maár Gyula hatalmas arcképe, rajta a dátumok: 1934-2013. Nem a falon, hanem az ajtónak támasztva, mintha most tette volna oda valaki. „Az egyetlen férfi volt az életemben, akin nem tudtam átlépni. Értsd, ahogy érted.” CSÁKI JUDIT ÍRÁSA.
Az eredeti koncepció szerint Jágó szerepét a József Attila Színházban Rékasi Károly kapta volna. Érdemes nem kizárni tudatunkból az önkéntelenül felsejlő ghosting-jelenséget: amikor belelátjuk egy alakításba a színész különféle szerepeit. HERCZOG NOÉMI KRITIKÁJA.
Három színházi arckép. A szereplők útja néha találkozott. Egri István és Marton Endre dolgozott egymás közelében, Egri temetésén Kazimir Károly mondta az egyik búcsúztatót. De igazi találkozóhelyük Léner Péter érzelmektől nem mentes emlékezete. TARJÁN TAMÁS RECENZIÓJA.
Nincs új a nap alatt, mondogatjuk, de nem éppen a „nap”, vagyis a klasszikusokat más fénytörésben mutató nézőpont változik állandóan? A Szabadkai Népszínház Magyar Társulatának előadásai a felnőtté válás történeteit állítják elénk, más-más műfajokban. VARGA ANIKÓ ÍRÁSA.
A beregszászi együttes éppúgy, mint a nagyváradi számára kevésbé megszokott színházi stílus jellegzetességeivel, különös ízeivel ismerkedik – a közönség jól érzékelhető örömére. NÁNAY ISTVÁN ÍRÁSA.
Infantilis dilinyó vagy monumentális idiotizmus? A pipacsos olasz szalmakalap az ősbemutató óta, kerek százhatvan éve eteti meg magát egy francia lóval és a mindenkori közönséggel. Nagyon tud valamit a nevettetésről. TARJÁN TAMÁS KRITIKÁJA.
A József Attila Színháznak van némi esélye a megmaradásra, a volt Mikroszkóp Színpadnak ebben a formájában szinte biztosan vége. A fővárosi színházaktól pénzt vonnak el, de a Városháza egy új, jelentős összegű, megpályázható támogatási forrást is létrehoz számukra. NAGY GERGELY MIKLÓS RIPORTJA.
Mamcserov Frigyes 1962-es filmjének színpadi adaptációjával tovább lovagolhatunk a József Attila Színház nosztalgiahullámán. Ízléssel és olajozottan működik a masinéria, kacag a néző, de ezer szerencse, hogy Mici néninek csupán két élete van. PAPP TÍMEA ÍRÁSA.
Szálinger Balázs egy megtörtént környezeti katasztrófa eseményeiből írt filozófiai költeményt, amelyből Horváth Csaba készített mozgásszínházi előadást. Bár az író bátrabban bánt az alapanyagával, mint a rendező, A tiszta mézben így is megéri mélyre ásni. MAUL ÁGNES KRITIKÁJA.
Van egy generáció, amelyiknek az életélménye a globálvilág minden pontján azonos, ám a Stop the tempo József Attila színházi előadása ennek ellenére épp a nyelvében megmaradó eredeti kontextus miatt nem lesz a miénk. PAPP TÍMEA ÍRÁSA.
A darabbeli, Babérossy Leander-féle társulat Ügyelőnője (a jó humorú Nagy Anikó) kacsintva kér elnézést az Othello-betét egy szál színpadi nézőjétől: Mi nagyon rosszak vagyunk! Az előadás is rá-rászorul az elnézésre. De nincs nagy vész. TARJÁN TAMÁS KRITIKÁJA.
Hányan vannak-vagyunk Liverpooltól Timbuktuig, akik szeretnének Mrs. Shirley Bradshaw-ból újra Miss Shirley Valentine-ok lenni? Jó, ha nem is egy életre, de legalább néhány pillanatra. PAPP TÍMEA ÍRÁSA.