Shakespeare III. Richárdját színpadra vinni nem csak azért nehéz, mert a darab nagyon hosszú, és követhetetlenül sok a szereplő, hanem azért is, mert a sok Richárd után nehéz újat mondani a figura mozgatórugóiról, motivációjáról. A torz testű királynak egyszerre kell velejéig gonosznak, de valamilyen értelemben mégis vonzónak, megnyerőnek lennie, hiszen miközben ármánykodik, és válogatás nélkül sorra gyilkolja rokonait, meg kell győznie a környezetét (leginkább a nőket), hogy mindezt Angliáért teszi, és mégis csak ő a legalkalmasabb uralkodó és férj.
 Jelenetek az előadásból |
Amikor a Pécsi Nemzeti Színházban a kezdés előtt Lénárd Róbert (az Újvidéki Színház művészeti vezetője) rövid köszöntőjében a fegyverek pusztító hatalmára és a békére hívja fel a figyelmet, arra gondolunk, hogy Dejan Projkovszki rendezése valahogy kapcsolódni fog az aktuálisan minket körülvevő politikai káoszhoz, a birodalmi önkény zsarnokságához, a hatalmat mindenáron akaró egyén törtetéséhez. Az előadás ezzel szemben végig a keretein belül marad, és a jól ismert, hagyományos értelmezést követi: Richárdot machiavellista gyilkos manipulátorként mutatja meg, aki szép lassan feláldoz mindenkit, hogy megszerezhesse a trónt, majd királyként a saját paranoiája fordul ellene. Ez az ismerős, talán kötelezőnek tartott narratíva, nincs benne semmi váratlan vagy meglepő.
A látványvilág azonban nagyon hatásos; Valentin Szvetozarev és Szergej Szvetozarev díszlete klasszikus, de impozáns: magas palotabelső kazettás ablakokkal, a szélen mozgatható oszlopokkal, hátul ablak mögötti közlekedővel. Középen nedves homok, nehéz szaga a nézőteret is eléri. Később minden fontos történés ebben a homokozóban történik egyébként, a szimbolikára nem nehéz rájönni, ez a felnőttek és gyerekek játszótere, az anyaföld, a csatatér, a temető. Később a Richárd által végül elfoglalt trón is stílusosan egy sírhalom tetején kap helyet.
A színpadkép, még ha hagyományos is, sötét, sokat ígérő és nagyon illenek hozzá Ivana Ristić jelmezei. Természetesen mindenki feketét vagy valamilyen sötét színt, szögecses vagy súlyos ruhát és sminket visel. A nyitó jelenetben egy, szinte az összes szereplőt tablószerűen felvonultató zenés koreográfiát kapunk, ami mintha valami Trónok harca-főcím lenne, orgiaszerű, gonosz és bizarr, jól mutatja, hogy a legfőbb tematika itt a mindent elborító romlottság és a bűn lesz. A kakofóniából válik ki Richárd, hogy elmondja híres nyitómonológját, amelyben felveszi a gazemberszerepet. Ki tudja, miért, de angolul kezdi, túlartikulálja. Mészáros Árpád alakításának ez a túlartikulálás (és egyáltalán, a túlzás) később is fontos drámai-komikus eszköze marad.
 A képek forrása: Újvidéki Színház |
Az előadás szünettel együtt három óra, viselhetően hosszú, ám az ismétlődő forgatókönyvelemek miatt (feszült párbeszédek, szóbeli manipuláció, gyilkosság) fontos lenne, hogy legyen valami feszültségfokozás vagy ív. Bár Vas István fordítását a színház honlapján közzétett információk szerint Dejan Projkovszki, Raffai Ágnes, Lénárd Róbert és a társulat átdolgozták, ebből mégsem alakul ki markáns dramaturgiai vonalvezetés. A produkciónak nincs érzelmi hullámzása, nincsenek drámai csúcspontjai. Shakespeare drámájában hagyományosan az az erkölcsi mélypont, amikor Richárd bérgyilkost küld a gyermek walesi és yorki hercegre is, illetve amikor a sok bűn következményeként eluralkodik rajta az egyre erősödő üldözési mánia. Többek között ezen cselekményelemek kiélezésével, kontúrozásával kimozdulhatnánk az egyenletes dinamikából, ám az előadás elején megadott alaphanghoz képest nemigen van változás, ami egy idő után monotóniát, egyformaságot eredményez.
Talán ezért van, hogy a rendezés a figyelmet és a koncentrációt olyan hatáselemekkel próbálja fenntartani, mint például a meztelenség. Az előadásban minden bebörtönzött, majd meggyilkolt férfi főszereplő pucér, rengeteg művér borítja őket, ami egyébként nem teszi elborzasztóbbá vagy katartikusabbá a sok halált és pusztítást. A női és gyermekáldozatok szerencsére nincsenek lecsupaszítva, így arra lehet gondolni, hogy a ruhától való megszabadítás a darab férficentrikus világában a rangtól, pozíciótól való megfosztást akarja jelenteni. A leölt rokonok és nemesurak aztán bőrkabátot kapnak, aminek a hátából kés áll ki, így vonulnak át időről időre a színen. Akár kísérthetnének is, mindez sokkal érdekesebb és funkcionálisabb lenne, de a csatatéri jelenetig ez végül is nem történik meg.
A valahonnan valahová haladás hiánya a színészi alakításokra szerencsére nincs nagy hatással, az egyéni játékokban és jelenetekben megtalálhatók a mélységek és a magaslatok. A főszerepet játszó Mészáros Árpádon kívül különösen a női alakítások markánsak. Jankovics Andrea Margitjának őrülete csöndes, eszelős, vészjósló, Banka Lívia York hercegnéjének bánata mély és sötét, a legerőteljesen nőalak pedig a Crnkovity Gabriella által játszott Erzsébet, aki karizmatikusságában Richárd párja, méltó partnere. A jelenetben, amikor a király megkéri tőle kiskorú lánya kezét, két egyenrangú akarat feszül egymásnak, és a királynéban akkora erő van, hogy egy pillanatra az is megfordul az ember fejében, hogy ebben a verzióban Richárd idő előtt összeroppan, megsemmisül.
Az egész előadást púpos vállán egyértelműen Mészáros Árpád viszi el. Sem a megjelenésében, sem a kitalált figurában úgy általában nincsen semmi különös, görnyedt hátú, kacska kezű, és sántít, ahogy kell, viszont a szerep testi adottságait és kelléktárát maximálisan képes kihasználni, valahogy eléri, hogy a sokadik szinte ugyanolyan jelenetben is muszáj odafigyelni rá. Járást segítő botját hol mikrofonnak, hol karmesteri pálcának használja. Mulatságos gegeket talál ki, a trónra lépése vagy a koronához való ragaszkodása külön kis magánceremónia. Ahogy haladunk előre az időben, a teste egyre látványosabban válik használhatatlanná. Merev lába egy idő után nem mozdul, hangja elcsuklik, köhögőrohamok törnek rá. Fájdalmasan próbálja hátát, gerincét kiegyenesíteni, de hiába. A sok apró ötletből következhetne, hogy amikor a meggyilkoltak szellemei megkísértik, csúcsra ér a játék és az őrület, ám a jelenet kevéssé megkoreografált, és ez végül nem történik meg.
Dejan Projkovszki rendezése nem Richmond bevonulásával ér véget, a jövendőbeli király, aki „Anglia sebére gyógyszert hoz”, egyáltalán nem jelenik meg az előadásban. Az utolsó jelenetben Gloster Richárd a láthatatlan ellenségeivel és önmagával vív párbajt, és ahogy várható, elbukik. Hogy mi jön ezután, nem tudható.
Az előadás adatlapja az Újvidéki Színház honlapján itt található.