Az emberben legyen szép minden:  a Sasha Marianna Salzmann regényének címében szereplő Csehov-idézetet egy pökhendi és tudatlan főorvos mondja a nyolcvanas évek Szovjetuniójában a beosztottjának, amikor az farmerben jön dolgozni. A szépet és nagyszerűt jelentő „prekrasznij” szó mint a szovjet férfikonfekció jelzője – szomorúan groteszk.

Groteszk és szomorú az egész szovjet világ. Nevetséges ott emberi szépségről beszélni, ahol a lányok már évtizedek óta ugyanabban a barna szövetruhában járnak iskolába, hétköznap fekete, ünnepnap fehér köténnyel, nagyszerűségről, ahol a továbbtanuláshoz egyéni teljesítmény helyett rubellel, déligyümölccsel, whiskyvel megvásárolható protekció kell. A szovjet orvostudomány világhírű sikereinek földjén ellátás, gyógyszer nélkül haltak az emberek, az atomkatasztrófa elhallgatásának tíz-, ha nem százezrek estek áldozatául. Ebben a szomorú kilátástalanságban nőttek fel, erre szocializálódtak a regény szereplői.

Salzmann regényének első része egy birodalom széthullását festi le, egy olyan birodalomét, amelyben akkoriban már senki sem hitt, talán csak az az ember, aki megpróbálta megreformálni, de ezzel csak az összeomlását siettette. Az pedig egy természeti katasztrófa kérlelhetetlenségével ment végbe. „Mint valami földrengés, hatalmas embertömeget ragadott el. Egy végtelenül nagy kolosszus hullott darabjaira… Tizenegy időzóna morzsolódott fel…”

Gorbacsov nem értette meg, hogy a rendszer javíthatatlan, hogy a hazugság és a korrupció maga a Szovjetunió lényege. Az utána jött új urak, a párttitkárokból, titkosrendőrökből és kaukázusi gazemberekből üzletemberekké vált figurák annál jobban. A volt szovjet rendszer kisemberei pedig akkor már őket szolgálták ki: a mariupoli vendéglőben pincérként Tatyjana, az ő és nercbe, selyembe öltözött nőik nemi betegségeit kezelve orvosként Lena. Az emberek ekkor már azt se tudták, miben higgyenek. Az egyedül hiteles materialista világnézet tudósainak helyét hirtelenében átvették a jövőbelátók, a csodadoktorok. Kaspirovszkij és társai a televízióból hipnotizáltak, műtéthez érzéstelenítettek, küldték a gyógyító sugarakat Tbiliszitől Vlagyivosztokig.

A cselekmény a birodalom határvidékén játszódik, a helynevek manapság az orosz-ukrán háború híradásaiból csengenek ismerősen. Ukrajnában fekszik az a panelváros, ahol a szovjet időkben csak azért volt élelmiszer a boltokban, mert itt született a kommunista párt akkori első embere. Ezen a vidéken rontották a levegőt és a lakók egészségét a vegyi kombinátok, Csernobil fekete árnya mindmáig itt sötétlik. Az összeomlás a kilencvenes évek elején már biztos volt, de a jövő a homályosnál is homályosabb. Azért egy Krivoj rogi italboltban egy pillanatra feltűnik az akkor még fiatal sorozatszínész, Volodimir Zelenszkij, Ukrajna mai elnöke.

A kilencvenes években megnyíltak az országhatárok is, bár jobbára csak befelé. Csapatostul özönlötték el az országot a nyugati szerencsevadászok. Isten tudja, mit vettek és mit adtak el a whisky-valutáért, de jól éltek. A helyi lányok között is népszerűek voltak. Az italboltban unatkozó Tatyjanára is rátalált egy szűkszavú német a rózsacsokraival, s el is vitte magával. Elvitte Németországba, annak is a szocialista felébe, s ott is hagyta a szülei lakásában terhesen. A szófukar Michael bigámista volt ugyanis.

Lena férjével a zsidókontingens révén jutott el ugyanide. Rá kellett azonban jönniük, hogy új életük éppúgy nélkülözi a szépséget és a nagyszerűséget, mint a régi. Lena a szovjet orvosi diplomájával csak ápolónőként tudott elhelyezkedni, férje pedig a németországi szociális rendszernek hála a tartós munkanélküliek életét élte. Nem illeszkedtek be az ottani közösségekbe, nem is akartak, s azok sem kívánták befogadni őket. Nem tanultak meg jól németül, csak az orosz televíziós csatornákból tájékozódtak. Borsccsal, pelmenyivel ünnepelték a születésnapokat, orosz vodkától rúgtak be. Egy kelet-német iparváros lakótelepén valóságos orosz-szovjet gettóban élnek. „Fel lehet őket ismerni arról az ijedt, dacos arckifejezésükről, úgy néznek, mint akiket megbüntetett az élet”– mondta róluk Nina, Tatyjana lánya.

Míg a regény első része a haza széthullásáról szól, a második az új haza megtalálásának, a beilleszkedésnek a lehetetlenségéről. Az idősebb generáció a világ egyhatodának uraként nőtt fel, s felnőttként kellett megérnie, hogy széttöredezik alatta a birodalom földje. Mit látnak ők Európa közepén a „szovjet szemükkel”? Talán maguk se tudják.

De mit látnak a gyerekeik? Az ő nemzedéküknek megvan az esélye a beilleszkedésre, a kiemelkedésre, egy értelmes életre. Lena lányát, Edit leszbikusként maga a család taszítja ki. Elhagyja hát őket, Berlinbe költözik. A média világában próbál gyökeret verni. Újságíróként a világ összes témájából válogathatna, de a szerkesztők a volt szovjet területek felé küldenék. Elvégre vannak ott rokonai, a nyelvet is beszéli. Pedig hát nem is igazán, ez is az oka a kommunikációs csődnek is szülei és ő közötte. Érti őket – azt például, hogy a Szovjetunióból zsidó menekültként Németországba befogadott édesapja az újnácik pártjára szavazott, de nem tud vele vitatkozni, mert orosztudása nem elég jó ehhez. „Saját, külön bejáratú nyelvében a német és orosz szavak egyvelegét következetesen német mondatszerkezetbe szuszakolta, és ez minden migránscsaládban másként történt.”

Így még a személyes tapasztalatok átadása sem lehetséges. Lena mélységesen felháborodik Edi újságírói tervein: „Pingvinek vagy ukrajnai háború. Pontosan erről van szó. Neked ez mindegy. Neked ezek csak nevek, valami helységek. Csecsenföld, Donbász, az állatkert. Mindegy, mi történik, nem veled történik. Ez mások élete, akiket te csak kinevetsz.” A mások, akiket Lena szemrehányóan emleget, Edi saját családjának, környezetének a tagjai. Ő pedig reménytelenül árván maradt a két haza, a kétféle élet közti senkiföldjén.

Nina, Tatyjana lánya még nála is kevésbé kommunikációképes. Bár érzelmileg átéli a többiek fájdalmát, de autista módon elzárja magát a világtól. „A magány mindig többes számban létezik. Ha magányos vagy, valaki melletted is magányos, de nem jöttök össze, egyszerűen nem megy.”

Salzmann regényíróként saját tapasztalataiból építkezik. Volgográdban született, tíz éves volt, amikor családja 1995-ben kitelepült Németországba. Neki sikerült, ami könyvének szereplőinek fájdalmasan nem: megfogalmazni a kettős identitás kínjait és felismerni a lehetőségeit.

A könyv adatlapja itt található.