A Pinceszer rövid írások gyűjteménye. Borfélék játékos jellemzésétől félperces borocskanovelláig, A részegség 13 neme derűs lajstromozásától régi szőlőmívelési annalesek felütéséig, a baráti tőkegondozás himnuszozásától cégérnek is beillő termelő- és fajtadicséretig sokféle szöveg váltogatja egymást. Mivel tudni valóan csak ökör iszik magában, Sarusi Mihály is megidéz több égi és földi barátot. A korán eltávozott Körmendi Lajos írót például. Az Ének a kutya/kurva labancról strófáit a könyv 2008-as megjelenésekor még velünk levő Schéner Mihály egészségére emeli. Ellátogat Papp Árpád költő, műfordító kertjébe, borozgat lélekben s szinte koccintásilag Nagyékkal: Nagy Lászlóval és öccsével, Ágh Istvánnal, a két poétával (Iszkázon természetesen somlai kerül a pohárba), s másokkal is benépesíti a tájat.
Gyakori az egyes szám második személyű fogalmazásmód, amely éppen úgy lehet önmegszólítás, mint az olvasó vendégelése. „Honnan nem, a püspökség várbeli pincészetéből… – kezdi a Püspök-bora – Hol a minap miseborral kínáltad meg magad? Borbarát költő kalauzol le először a püspöki palota alatti pincébe. Hogy ezt idd, ebből vegyél-vigyél alföldi bormagányodba, ha valami (biztos!) jóra vágysz!”
Számomra nem világlott ki pontosan, milyen megfontolás szab sorrendet a lapoknak. Pedig a (békés)csabai író tiszta tervvel, tiszta fejjel dolgozott (amint egy híres borász remekeinek kóstolgatása kapcsán mondja: „…fehérborai rendre levettek [volna] a lábamról [ha nem teszem le idejében a boros kupát]”). Bor ízlelgetése során, pincézéskor nem mindegy, milyen egymásutánban ismerkedünk az évjáratokkal, zamatokkal. Nyilván e kötet kompozíciója sem mellékes, de ez a nagy fürtnyi adoma, híradás, recipe, naplójegyzet s ilyesmi nem kényes arra, mikor melyik szeme kerül sorra.
A külföldjárás bortúráinak sem szükséges szomszédosaknak lenniük. A Genf fölötti borvidékről hazaugrunk a Mindszentkáli kékmagyar kedvéért, majd hamarosan már Göröghonban járunk, ahol a kínálat „Elsőre paradicsomszeletek, sajtfalatok, lilahagyma-karikák olajolajjal – olíva, tehát olajfa magja olajával – leöntve…” Ha van olajolaj, legyen borbor is: Sarusi Mihály nem tintával, de vörösborba mártogatott tollszemmel írta borivó-toborzóit (amikor nemes nedűről esik szó) és borháborgásait (midőn a lőrét kell kipécéznie).
A bor lehet vörös és fehér, minőségi és silány, termelése veszhet tárgyi néprajzi messzeségek paraszti tudásába és alapozódhat steril kombinátok ipari munkásainak szorgalmára. E kötetben a bor olykor lehet történelmi és társadalmi. A borkultúra históriája, a bortermelés és borivás lélektana szervesen épül a füzérbe, a politikai morgás – még ha mindjárt irónia, szarkazmus tessékeli is odébb – nem mindig. Az egyéb füstölgésekben (milyen zene illik a magyar borhoz stb.) ki-ki osztozhat vagy sem. Termetre, jelentőségre nézve egyik-másik írásnak az a tiszte, hogy felvezesse, szervezze a többit. Némelyik szöveget bátran átlapozhatod (majd visszatérsz hozzá), de – többek között – a Tocai az Isonzótól címűt semmiképp. Szabályszerűtlen, kemény elbeszélés, rövid bekezdésekbe tördelt időutazás a javából.
Összességében az üde kötet a kalendáriumok leágazása. Akad benne sokféle-jóféle olvasnivaló. Egyik családtag kezében sem hiába fordul meg. Familiáris összeállítás, mely a sokszor dorgált, ám szívós anekdotaműfaj környékén rendezi el változatos anyagát. Ország- és Európa-térkép, borban kartografizálva. Felmutatja az ősi bor-jelképet – szimbolikusan is, valóságosan is. Munkát, hitet, szenvedélyt, mámort, emléket, ködképet, önuralmat: mindazt, ami a bor oltalma és uralma alatt volt, lehet, lesz. A Széphalom Könyvműhely kiadványának borítójára mementós feliratú színes kancsó képe került – „Ígyál betyár / mullik a nyár / ugy se soká / betyárkodsz már” –, de a könyv sugallata korántsem ily keserű. Élvezet, bölcsesség, mérték, nemesség mintha előtte járna annak, ami vizezett, ami lötty. Aszúnak sosem kerekedik fölébe a vinkó.