Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

„A SOKFÉLESÉG SOKFÉLESÉGET SZÜL”

Kreatív kórusélet a mai Magyarországon
2024. máj. 27.
soharóza revizoronline
A magyar kórusélet az elmúlt években új lendületet vett, és a populáris kultúra részévé vált. Az egyik legismertebb közösséget, a Soharózát hallhatjuk és láthatjuk például Jónás Vera, Harcsa Veronika és Presser Gábor oldalán. A kórusoknak már nem csak nyári, de téli éjszakája is van, a XII. Kórusok Éjszakája júniusban kerül sor. De mi a kórus, hogyan definiálható a kortárs kóruskultúra, jelen vannak-e még a kóruskultusz szocialista gyökerei, és mitől is egyedi egy kórus? Ezekről a kérdésekről beszélgettünk Remes Zsófiával, a Soharóza egyik tagjával. WAGNER SÁRA ÖSSZEÁLLÍTÁSA.

Kortárs kóruskultúra

Vidéki és fővárosi kórusok, egyetemi énekkarok, kórustalálkozók, Éneklő Ifjúság, Magyar Kórusok Napja, Kórusok Éjszakája, Kórusok Téli Éjszakája ‒ és folytathatnám azon események, szövetségek, programok sorát, amelyek a magyar kóruséletet építik fel, kísérik és teszik láthatóvá. Míg a nyári éjszakák a Palotanegyed kulisszatitkait fejtik fel, addig a téli éjszakák a Magyar Zene Háza tereiben valósulnak meg. 

A legutóbbi, februári eseményen a koncertteremben, a kávézóban, a könyvtárban, a földszinti és az egyes emeletek kiállító termeinek előcsarnokában még este tíz órakor is kezdődtek koncertek. A Kórusok Éjszakája idén június 8-án kerül megrendezésre, melynek sarkköve a szerdánként csíkosban próbáló Csíkszerda. A kórus előtörténete a Soharózáéval közös: még a kétezres években hozott létre Halastó néven egy paradigmaváltó-éneklő közösséget Halas Dóra és Tóth Árpád (érdemes összeolvasni a két vezetéknevet!). Ennek a kettéválásával született meg aztán Halas Dóra vezetésével a Soharóza, a Kórusok Éjszakáját is megálmodó Tóth Árpád irányításával pedig az azóta kóruscsaláddá terebélyesedett Csíkszerda. 

A közösségi éneklés kreatív, műfajában egyre nyitottabb és láthatóbb alkotótér, amely egyre nagyobb nyilvánosságot is kap. „De mit értünk kortárs kóruskultúrán?” ‒ reagált Remes Zsófia arra a kérdésemre, hogyan látja a mai kórusok életét. „A most, a jelenben működő és fellépő kórusokat értjük rajta, vagyis bármilyen énekegyüttest, klasszikust, jazzt, popot, a capellát, experimentálist, stb., vagy a kortárs zenét alkotó és előadó kórusokat?” A kortárs kóruskultúra pontosan ezt a sokszínűséget jelenti, számos „énekkar” színes profilú szerkezetét, hagyományos és műfaji határokat tágító közösségek jelenlétét, az alkotói és előadói terek átkeretezését. 

soharóza revizoronline

Jónás Vera és a Soharóza Back-Pack című előadásának fotóspróbája a Trafóban

A tragédiáktól a közösségi élményig 

Az egyik korai leírás szerint a kóruséneklés a zene, az éneklés és a tánc kombinációja. Az antikvitásban a görög tragédiák előadása a kórusra épült, amely a közönséghez beszélt, a polgárok félelmét, reményét fejezte ki, kommentálta az eseményeket és ítéletet mondott a főszereplők esendősége és döntése felett. 

Nagyon ugorva az időben, a 19. században Európában a nacionalizmus eszközévé vált, „egy harcos évszázad talaján sarjadt ki”, ahogy a Korunk folyóirat írta a múltról 1957-ben. A munkásdalárdák Magyarországon a huszadik század elején nyertek teret, de például a Budapesti Munkásdalárdát már korábban megalapították, amelyről a korszakban a Munkás-Heti Krónika sokat írt. Kodály elképzeléseire építkezve (nem csak) a munkásosztály kulturális életének meghatározó szegmensét adta, és az ötvenes évekre „hazánk mintegy háromszázezernyi dolgozóját egyesítő népmozgalommá nőtte ki magát”. 

A már idézett Korunk azt hirdette, hogy „minden proletárgyermek torkában ott van az a hangszer, amellyel eljuthat a zenei műveltség csúcsára, éppen csak bánni kell vele tudni”. A kórus ugyanakkor nem csak a műveltség kulcsa, de közösségépítő erő is volt, „[a]mit az egyén önmagában képtelen megvalósítani, azt elérheti a legnemesebb művészi közösségben, az éneklő kórusban. Itt megismerheti a nép zenei hagyományától elszakadt városlakó zenei anyanyelvét, a népdalt, behatolhat a külön-külön talán sután hangzó szólamok összefogásából létrejövő csodás harmóniák homofón birodalmába”. 

A kóruskultúra egyik mai kulcselemét hasonlóan fogalmazta meg Remes Zsófia is. Szerinte a közös éneklés olyan nyelv, amely közel hozza a zenét, közösséget alakít ki, illetve a kórusba járás sokakban akár nosztalgiát is ébreszthet: „együtt raktok össze valamit, amit külön-külön nem tudnátok, hiszen egy kórus attól kórus, hogy együtt énekeltek, a valahova tartozás érzését adja. Hétről hétre jársz, a mindennapok, mindenhetek, mindenévek része, egy-egy koncerten pedig együtt izgultok, és együtt örültök.” 

soharóza revizoronline

Kell tudni kottát olvasni? 

A közösségépítés mellett a kultusz másik fontos része a zeneelméleti, vagy egyszerűen a kottaismeret hangsúlya, amely a magyar klasszikus zenei mentalitást tükrözi vissza. Kadosa Pál, a magyar zongoraiskola (lásd a történetéről szóló filmet itt) korábbi generációja tagjának is meggyőződése volt, „hogy az egészséges zenei élet, zenei kultúra alapja az iskolai ének- és zenetanulás meg az erős öntevékeny kórusmozgalom” (Népművelés, 1962). A szovjet zenepedagógia alapjait adó Kodály-módszer, így a „relatív szolmizáció” ‒ különösen a szocializmusban ‒ azt fejezte ki, hogy a kottaolvasás elvárás, az általános műveltség része, az azonban már más kérdés, hogy a gyakorlatban ez hogyan valósult meg vagy valósul meg ma. A klasszikus zenei életben továbbra is nyoma van ennek a „szabálynak”, amelyet az értő zenealkotás és zenehallgatás nyitjának tartanak. Az Oscar-díjas Mindenki című rövidfilm ennek a bizonyos fokon kíméletlenné váló mentalitásnak egy másik elvárását, a tiszta éneklés toposzát jelenítette meg.

A zenei előképzettség nem minden kórusnál követelmény, így a Soharózánál sem az ‒ „persze ez nem jelenti azt, hogy a tagok ne tanultak volna zenélni”. Ahogy Zsófia meséli, a műveket nem kottából tanulják, „általában kollektív zeneszerzési technikákkal alkotunk, ami azt jelenti, hogy egy mű különböző játékszabályok, zenei játékok során keletkezik”. 

Az alkotói folyamat izgalmas példája az Itt bezzeg csend van című előadásra való felkészülés, amelyet pár hónapja mutattak be az OSA Archívumban az Ecuadorban született és az Egyesült Államokban nevelkedett Tara Khozein énekesnő-rendező művészeti vezetésével. A kísérleti előadással a Soharóza visszatért ahhoz a ponthoz, ahol annak idején belekezdett a közös munkába: a szabad improvizációhoz. A próbák során például a csoport egyik fele azt a feladatot kapta, hogy zenésítsen meg egy színt, mondjuk, a lilát, a másik fele pedig azt, hogy a kéket. Mozgást kellett a színekhez adniuk, majd egy-egy tag kivált a két színből, összemosták a színeiket, azután visszamentek, és a saját csoportjukhoz „hozzáadták” azt. 

soharóza revizoronline

A Soharóza kórus Bezzeg című előadása a Jurányiban a Színházak éjszakáján. Fotók: Kovács Márton KoMa. A képek forrása: Soharóza

Mitől egyedi a Soharóza?

Amellett, hogy „előbb van a zene, és csak utána a kotta, és a kórustagok nem csak előadók, hanem alkotók is”, a másik specialitás a műfaji nyitottság. A kóruséneklés mellett mindig van valami más is, színházi előadás, idegenvezetés egy hajnali sétán, meselemez készítése vagy a catwalk. A sokféleséggel mindig más feltételek állnak fenn, amelyek „más eredményt hoznak és más eszközt kívánnak; mindenben van valami izgalmas és különleges. A sokféleségnek a sokféleség a kulcsa.”

A körülbelül harminc főből álló Soharóza bemutatkozása szerint kísérleti énekegyüttes, amely „játszik hangokkal, különböző zenékkel és zajokkal, az emberi testtel és a térrel”. A közösséget leíró sokféleséget fejezi ki a catwalk koncert műfaj megteremtése. A catwalk már a 19. század óta a hajón, vagy a híd belsejébe, illetve a színpad fölé épített keskeny járatot jelenti. A kulisszák mögötti járatok a macskák óvatos és finom járásáról kapták a nevüket. A kifejezés a divatbemutatókról is ismert, így a névválasztás hangsúlyozza a vonulás és jelmez szerepét az előadásokban. 

A hibrid műfaj erős példája a Keleti Blokk című előadás, amelyet 2022. szeptemberében mutattak be a Trafóban, és amely a szocializmus iránti nosztalgiát jeleníti meg. A darab leírása alapján mégsem nosztalgiáról van szó, „annál inkább a közös múltról, a jelen és jövő társadalmairól, az országok és a különböző generációk párbeszédéről.” Az átdolgozott E-bloc című előadáson idén május 5-én vehetett részt a közönség, amely, ahogy azt Remes Zsófia elmondta, „műfajilag a catwalk és a sétálós koncertek között mozog, hiszen a kórus a közönséggel együtt járta végig a Memento Parkot”. 

Természetesen már maga az ötlet körbefonja az előadást a szocialista kóruskultúra szellemével. Voltaképp a Soharóza is leírható a kórusmozgalom egykori jelszavával: nincs megállás! Ahogy a Népszava egyik szerzője írta 1932-ben: „A kórusmozgalom fiataljai helyesen érzik, hogy minden megállás — megmerevedést jelent, a fejlődésre való képtelenséget. Egyre hevesebben keresik az új formát és az új lényeget”.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek