Walter Scott-féle, belefeledkezős, a múlt színes hátterét felrajzoló történelmi regényt írni ma már nem időszerű. A jelenről leszakított történelmi palettát, a história linearitásának illúzióját már a tizenkilencedik század nagy regényei kikezdték, a huszadik század pedig lehetetlenné tette. Helyette a jelennel párbeszédet folytató, az elbeszélés szilárd nézőpontját megkérdőjelező narráció dívik, amely a történelem előrehaladó folytonosságára, jó esetben pedig önreferencialitásával a história elbeszélhetőségére is rákérdez. Sándor Iván regényeiben és esszéiben épp ezt a tematikát követi, miközben a saját múltunkkal való szembenézés lehetőségeit kutatja, állandóan újra szemügyre véve és újraértelmezve a múlt darabkáit.
Az Argoliszi-öböl a történelmi tematikát mitikussá bővíti, és a Szophoklész-tragédiák érettségi-anyaggá kövült darabjait veszi górcső alá, a Labdakidák véres klasszikusát olvasva újra. A szigorú rendszerbe kanonizált darabok újraértelmezésének egyik kedvelt módja a mellékszereplők előásása a recepció súlyos hordalékával terhelt alakok közül. Így még a legelcsépeltebb, a „mi vagyunk az emberiség” címen a világűr semmijébe kilőhető alkotások is friss és izgalmas nézőpontokkal bővülhetnek, lásd például Stoppard abszurd Hamletjét Rosencrantz és Guildenstern főszereplésével. Sándor Ivánt sem az önmagát megvakító Oidipusz, sem az öngyilkosságba menekülő Iokaszté, sem a testvéreit saját veszte árán is eltemető Antigoné nem érdekli. A regény központi figurája Iszméné, a lány, akit az irodalomtörténet csak a bátor és makacs Antigoné ellenpéldájaként és a Kolonoszba megtérő vak Oidipusz támogatójaként emleget.
Iszméné figurája nemcsak azért érdekes, mert a híres tragédiák háttérfigurájaként új nézőpontot kínál, hanem azért is, mert ő szépen, csendben mindvégig jelen van, mindent végignéz, ő a véres egymásnak feszülések egyetlen túlélője, akinek megvan a lehetősége az emlékezésre és a történtek feldolgozására. Iszméné tehát maga a történelmi tudat a Labdakidák történetében, a róla szóló regény sem foglalkozhat mással, mint a múlttal való szembenézés lehetőségeivel. Az Argoliszi-öböl témája az elbeszélés, a feldolgozás lehetősége és módjai, eleget téve a Linda Hutcheon által történetírási metafikciónak nevezett írásmód elvárásainak. A regény az erőszakkal, értelmetlen halállal, apa- és testvérgyilkolással terhelt emlékek feldolgozásának története. Ez ugyebár összecseng a huszadik század történelmével küszködő ezredfordulós ember gyötrelmeivel, amelyet a regény másik szálát alkotó, az antik legendáról filmet készítő rendező története alkot – íme az egymásra simuló idősíkok.
Sándor Iván regénye korrektül felmondja a posztmodern, az elbeszélhetőség kérdéseiről gondolkozó, az idősíkokat egymásba játszató történelmi regény alapszabályait. A filmrendező, Pauló igyekezete arra irányul, hogy megragadja, majd magáévá tegye családja emlékeit a világháborúhoz tapadó szerelmekkel és a kertben eltemetett ismeretlen katonával. Közben élete feláldozásával készíti filmjét a Labdakidákról és Iszméné szemtanúságáról, megalkotva saját emlékezésének metatörténetét.
Amiben Az Argoliszi-öböl mégis továbbmutat a Sándor Iván által többször is klasszikusnak titulált posztmodern alapkövetelményein az az, hogy Iszméné az emlékezés helyett az amnéziát választja. A lány társa Pitheusz, aki Oinomaosz, Pisza királyának fia, valamint a Laioszt, Oidipusz apját örökbe fogadó Hippodameia testvére, egyben az a pásztor, aki Oidipuszt felneveli. A valódi szem tehát nem is Iszméné, hanem Pitheusz, az emlékek feldolgozása mégis a lányra vár, akinek a pásztor többször is elismétli ősei kegyetlen történetét. Iszméné azonban mindvégig visszautasítja a múltat, míg végül az élő mementóként mellette lépkedő Pitheuszt is elpusztítja. Iszméné öröksége a közöny, a felejtés és az önmegismerés visszautasítása.
A regény cselekménye során megszülető metaszöveg, az antik témát feldolgozó forgatókönyv, ahelyett, hogy feltárná az emlékezés lehetőségeit, elbeszélési módokat kínálna és utat mutatna a történelemmel való szembefordulás mikéntjére, szembemegy ezzel az elvárással, és ezek lehetetlenségét tárja fel. A vízió egyrészt pontos allegóriája a századvégi-ezredfordulós, múltjával szembenézni nem akaró közép-európai régió társadalmának. Másrészt az irodalom történelmi tudat tematikáját azzal gazdagítja, hogy az emlékek nem egyszerűen kiszakadnak az időbeli linearitásból, hogy szubjektív rendbe összeállva alkossanak új múlt időt, hanem az emlékek birtokosa megszünteti és elássa saját múltját, hogy a jelen közönyébe süppedhessen.
Sándor Iván regénye amellett, hogy egy izgalmas színfolt a történeti emlékezésről gondolkodó regények sorában, pontos tükröt tart a múlttal megbirkózni nem akaró jelen Magyarországának. És bár Iszméné nem nézett szembe múltjával, tükörképként talán még segítségünkre lehet.
Vö. Nálunk maradt a világháborús múlt szennyező hordaléka / Kácsor Zsolt beszélgetése Sándor Ivánnal