Az idei két Shakespeare-produkció – az Ahogy tetszik és A vihar – New York, Hongkong, Szingapúr, Párizs, Recklinghausen és Amszterdam után a nyárra Londonba érkezett.
![]() Ahogy tetszik. Antony O’Donell, Thomas Sadoski, Juliet Rylance |
Sam Mendes a tavalyi Csereszkénykert és a Téli rege sikerén felbuzdulva az idén két Shakespeare-t vitt színre. Az Ahogy tetszik és A vihar közötti kapcsolat első látásra nem teljesen egyértelmű, ezért Mendes a részletes, huszonnégy oldalas műsorfüzetben siet a néző segítségére a magyarázattal: a hangsúly az erdő, a menedék, azaz a körülöttünk lévő világ változásain van. Az Ahogy tetszik lírai tája időközben (időn itt a két darab megírása között eltelt kb. tizenkét év értendő) A vihar kietlen, kísértetjárta szigetévé vált. Ezzel a magyarázattal nemcsak a megtekintés helyes sorrendjét jelöli ki a néző számára, hanem alátámasztja azt a már klasszikussá rögzült elképzelést, miszerint Shakespeare költői világa a két darab megírása közötti időszakban elkomorult, pesszimistább lett.
Mendes marad a két Shakespeare-darab hagyományos, megszokott értelmezésénél, miszerint az Ahogy tetszik romantikus vígjáték, A vihar pedig keserű színmű, búcsúdarab. Rendezéseivel láthatóan a szövegek értelmezési hagyományát is követni igyekszik nemcsak úgy, hogy a műsorfüzetben tekintélyes Shakespeare-elemzők (Jan Kott, James Shapiro) idézésével támogatja elképzeléseit, hanem azért is, mert az előadások valójában nem sokat tesznek hozzá, nem sokban alakítják át a Shakespeare-ben közepesen tájékozott néző értelmezési horizontját sem.
A két előadás azonos stábbal és színészekkel fut: Stephen Dillane, aki a melankolikus Jacques-ot játssza, a másik darabban Prosperót; Rosalindát és Mirandát ugyanaz a színésznő, Juliet Rylance kapta, Christian Camargo Orlando és Ariel, Edward Bennett Olivér és Ferdinand, Alvin Epstein Ádám és Gonzalo, hogy csak a főbb szerepeket említsük. A szereposztás szintén tükrözheti a mesék folytatólagosságát: a száműzöttek, a bujkálók és a zsarnokok ugyanazok, csak egy másik helyzetben, darabban, jelmezben.
![]() Ahogy tetszik. Juliet Rylance és Christian Camargo |
Az Ahogy tetszik városi helyszínét egy nagy, leeresztett tömör fakerítés, az ezt ellenpontozó ardeni erdőt pedig stilizált fák és halvány bordó világítás jelzi (Tom Piper díszlete, Paul Pyant fényterve). A jelenetek szabályosan, forgatókönyvszerűen követik egymást, klasszikus, reneszánsz világot idéző zenei aláfestéssel (Mark Bennett), dobokkal, hegedűvel, gitárral, háromnegyedes lüktetéssel. Minden úgy megy, ahogy a nagykönyvben (mondjuk a Shakespeare-rendezők kézikönyvében) meg van írva. A probléma nem feltétlenül az, hogy olyan érzésünk van, mintha egy Kenneth Branagh-filmet néznénk öltönyös nemesekkel és kisestélyis hercegnőkkel, hanem az, hogy minden gesztus, minden szövegmondás, minden mozdulat, minden jelenet valahogy túl steril.
A cselekményt hatalmi és szerelmi konfliktusok mozgatják, ezek feszültségei, hangulatváltozásai, hullámzásai adnák az előadás dinamikáját. Az álcázással való játék miatt főként talán Rosalinda-Orlando párosában lenne rengeteg alkalom megfelelő színházi (vagy legalább szerelmi) izgalmak kialakítására, de még az a híres jelenet, amikor Rosalinda fiúruhában a nők szeszélyes természetéről oktatja ki Orlandót, hogy kigyógyítsa szerelmi melankóliájából, még az is sekélyes, közhelyes és modoros marad.
Nemcsak Juliet Rylance-re, de mindkét előadás színészi munkájára jellemző a pontos artikuláció, szélsőséges intonálás, a heves gesztusok és a szenvedélyek/ szenvedések színpadias megélése. Mikor Rosalindát száműzik az udvartól, ő térdre rogy és zokog, majd üvöltve az öklét rázza és átkozódik. Olivér hasonlóan drámaian éli át a bűnbánatot. Szerelmi jeleneteknél a színészek túláradnak, széles mozdulatokkal ecsetelik érzéseiket, és nagyon fontos a referencialitás is: a szív említésekor a mellkasra, a mennyek segítségül hívásakor felfelé, az észre vagy a lélekre utaláskor a fejre mutatnak, amivel inkább a helyzet banalitását, mintsem érzelmességét vagy fájdalmasságát erősítik. Hiányoznak a csendes, kiváró, elmélyült pillanatok. Helyzetváltoztató mozgást a színészek nem nagyon végeznek, kevésbé indulatteli szövegrészeknél jobbra-balra toporognak, tempósabb jeleneteknél átfutnak a színen. Az Ahogy tetszik legmozgalmasabb jelenetéből, Charles és Orlando (megkoreografált) birkózásából is hiányzik az energia – mintha csak balettoznának a játszók. A brit közönségnek egyébként szeme sem rebben erre a játékmódra, láthatóan a szövegbeli poénokra és bohócgegekre vannak berendezkedve, mintha csak felolvasószínházban ülnének.
![]() A vihar. Thomas Sadoski, Anthony O’Donell és Ron Cephas Jones |
Az ilyesfajta ’szövegmondó színház’ persze lehet működőképes, ha megfelelő karizmájú és erőteljes jelenlétű színészek képviselik. A két Mendes-rendezésnek két ilyen választása van. A nagy színészi múlttal rendelkező, Edward Gordon Craiggel és Orson Wellesszel is együtt dolgozó Alvin Epstein, aki körül – akár Ádám, akár Gonzalo – meg tud sűrűsödni a levegő még akkor is, ha szerepei csak pár sorra, pár jelenetre korlátozódnak. Stephen Dillane pedig Jacques-ként egyszerre tud (Próbakő helyett) bölcs udvari bolond, melankolikus költő és filozófus valamint (Hugh Laurie-t idéző módon) szarkasztikus megfigyelő és kommentátor lenni. A viharban Prosperóként valahogy kevésbé találja meg a lehetőségeket a sokszínűségre, a figura értelmezése megmarad a száműzött herceg-aggódó apa-halála közeledtét érző varázsló koncepciónál, aki az előadás elején egy kör alakú homokozóba (nem túl bonyolult szimbólum, bár nagyjából ez az egyetlen) vizet fröcsköl, ezzel idézve meg a vihart.
A vihar is szöveghű előadás, Mendes még a IV. felvonásbeli, Iris és Ceres által celebrált esküvői maszkajátékot is belerendezi dallal és reneszánsz körtánccal együtt, bár alapvetően (az Ahogy tetszik ellenpontjaként) komorra és keserűre komponálja az összképet. A háttérben sejtelmesen megvilágítva végig öltönyös urak ücsörögnek mozdulatlanul (az éppen nem játszó szereplők), a szín- és hangzásvilág is baljóslatú, méregzöld, zajos-zörejes. A vihar egyetlen energiapontja Caliban (Ron Cephas Jones), a „vad és idétlen sehonnai”, aki végre a fizikumát is használja, és akinek a mozdulataiból érzékelhető a groteszk őrület, a bosszúvágy, a félelem és a kényszeres függés elegye, ahogy szembenéz Prosperóval.
![]() A vihar. Juliet Rylance és Stephen Dillane. Fotó: Joan Marcus (A képek forrása: Old Vic Theatre) |
A viharban is korrekt módon megvannak az irodalmi elemzések által kiemelt fontos momentumok, a bosszú, a búcsú, a naiv Miranda meg a többi, csak sajnos épp az hiányzik a produkcióból, ami miatt más lenne, mint a „könyv”, és ami az egyik lényege lenne: a fantázia. Ezért aztán valahogy észrevétlenül siklunk át a bosszú és a megbocsátás, a megbékélés pillanatain is, és ettől összeomlik a dramaturgia. A két órás A vihar esetében ennek ellenére még összeáll a kép, a több mint három órás Ahogy tetsziknél már komolyabb az útvesztés, a rendező túl sokat bíz Shakespeare-re, aki pedig – valljuk be – hajlamos elveszni a részletekben. Pedig Mendes azért igyekszik nem elhagyni a közönséget, a szereplők a monológokat és cinkos kommentárokat közvetlenül nekünk mondják, akárcsak Prospero a híres búcsúbeszédét vagy Rosalinda az epilógust.
A Shakespeare-kritikában régóta folyik vita arról, hogy mennyire képesek a színházi megvalósítások elszakadni a szövegtől, az ikonikus szerzőtől illetve a hozzá kapcsolódó színházi hagyományrendszertől. Láthattunk és láthatunk bátor kísérleteket is, de a fenti két előadás azt bizonyítja, hogy a hagyomány (akár a szövegé, akár Shakespeare-é, akár a brit színjátszásé) örökkévalónak tűnő, erős kötelék, amelyhez nem elég néhány öltönyös herceg, hogy azt meglazítsa.
A cikk megírását a Magyar Állami Eötvös Ösztöndíj tette lehetővé.