 Vári Éva, Szacsvay László, Molnár Piroska és Benedek Miklós |
Amint az a fenti rövid sommából is kitetszhetett, A nagy négyes (eredeti címén Quartet) a bohózati kacaj és a derűs-szomorkás megindulás kettős közönséghatását áhítja (vö. Napsugár fiúk), ám érdemben csupán az előbbi kiváltásához nyújt eszközöket az előadóknak. Így hát valósággal peregnek a színházi és operai (ál)bennfentes poénközhelyek (lásd például: „csak elöl Rómeó, hátulról Júlia”), valamint a szenilitás ismétlőrohamai (mint a darabbéli alt állandó Karacsi-emlegetése) és az időskori élvetegség sliccgombolós murijai. Csakhogy az ismétlések kényszeres, időhúzó jellege hamar lelepleződik, s ezek a suszterfoltok azután éppúgy lankasztják a nézői lelkesedést, mint mondjuk Giuseppe Verdi Joe Greenként való emlegetése, ami bizony már elsőre is nélkülözi a szellemesség látszatát. Az érzelmes szakaszba azonban még ennyi sem jut, s így az ugyancsak sótlanul közhelyes magánéleti tragédiáikat elbeszélő öreg operisták nemigen számíthatnak komolyabb nézőtéri megindulásra.
 Molnár Piroska és Benedek Miklós. Fotó: Puskel Zsolt – PORT.hu |
A négyesből Benedek Miklós és Molnár Piroska hozza perfekt módon „az operaénekes” komikus zsánerét: Benedek a már csak szavakban nősző, korpulenciáját dalszínházi tekintéllyel hordozó bariton, míg Molnár a megejtően túláradó, elnehezülten is hebrencs alt/mezzo szerepében érdemel hitelt. Mindketten alapértelmezett professzionalizmussal működtetik poénjaikat és e poénok újrázásait, akárcsak a visszafogott tenorként Wagnert búvárló Szacsvay László, aki ráadásul mindvégig finoman kiméri magának a stílusos jelenlét regiszterét. A legnehezebb dolga a nagy szopránként bevonuló Vári Évának van, hiszen az ő szövegében jószerint túlsúlyba kerül az ernyedt drámázás, amit csupán egy-egy komikusnak szánt ismétlés és feleletkésleltető poén (á la Interjú a 100 esztendős Majoros Tamás bácsival) ellensúlyoz. S valóban, a jelek szerint egyelőre Vári Éva érzi a legkevésbé komfortosnak szerepét, amelyből mindössze az életismerő fanyarság masszív jelenléte válik emlékezetes mozzanattá.
A darab záró jelenetében a négy öreg, jelmezbe öltözött operaénekes még egyszer nekilát a Rigoletto kvartettjének – immár csak szájmozgással imitálva az egykor oly diadalmas szólamformálást. „Felülmúlhatatlan! Csodálatos! Ha én is beszéltethetnék egyszerre négy embert drámáimban, úgy, hogy a közönség értse szavaikat, sejtse érzelmeiket – hasonló hatást érhetnék el!” – lelkesedett Victor Hugo, A király mulat szerzője e híresen mesteri négyes hallatán. Szívünkből osztjuk Hugo ámulatát, de a felhővetítéssel dúsított színpadi látvány a négy művész elhivatott, ám kínosan hosszúra nyúló tátogásával, bizony pár percre még Joe Green zsenijét is beárnyékolta.