A Szerelem életre-halálra rendezője az élete alkonyán járó Pierre-Auguste Renoirt teszi meg filmje portréalanyának. Ez a premissza akár az időskor és a művészet relációjának hálás témáját is előrevetítheti, netán a festő lelki alkata és a világ percepciója közötti feszültséget is decensen kifejezheti – Gilles Bourdosnak azonban mindez meg sem fordul a fejében. 

Ezzel önmagában nincs is probléma, mivel mozgóképe legalább nem kizárólag egyetlen karakterre fókuszál. Legalább annyira szólna a hajlott korú mester és modellje, Andrée Heuschling kapcsolatáról, mint az ifjabb Renoir, Jean és a Lány, Andrée édeskés románcáról. Hovatovább, egy érdekes kontrasztot is pendít a film: ötletes lenne a gyengélkedő, rövidesen eltávozó művész, valamint a még éppen szárnyait bontogató, identitását kereső fiatal sarj közötti ellentétek bemutatása. Mindezek csupán kósza gondolatok, amelyek jó, ámde kidolgozatlan ideákként léteznek. Ha ugyanis akad súlyos hibája a Renoirnak, mindenképpen azt kell mondanunk, hogy a három felvetés közel egyik sem hatásos. Bourdos próbálkozása kiaknázatlan drámai lehetőségek celluloid-demonstrációja marad.

Pusztán vázlatos szereplőket kapunk. Az öreg Renoir rezignált hangon lamentál a szépségről, a művészetről, ráadásul rémséges közhelyek özönét kapjuk tőle negédesen tálalt szentenciák formájában. „A tökéletes bőr bársonyos és elnyeli a fényt.” „Nem zavar, ha a modellem sétál, különben már régen gyümölcsöket pingálnék.” Ilyen és ehhez hasonló megállapítások hagyják el az ősz zseni száját, ezen pedig az sem segít, hogy Pierre-Auguste nem kizárólag tévedhetetlen polihisztorként vonul végig a játékidőn, hanem leginkább betegeskedő, lábra állni is nagy nehezen tudó vénségként szerepel, egy nagy egyéniség esendőségét és ember voltát hangsúlyozandó. Hiába sikerül bedobni különféle drámai tőkesúlyokat, a monotónia, a kidolgozatlanság, sőt az unalom vizében valamennyi elsüllyed. 

Ugyanennek válik az áldozatává a csikó korú Jean Renoir is: az Andrée-val (később ő lesz a már filmművésszé/ lírai realista auteurré nőtt rendező múzsája és neje) való kapcsolata szintén unalmas sablonokból áll össze. Szerelmetes, pillarebegtető tekintetük felszívódik a borostyánszínű snitteken, a cselekmény fordulópontja, mely szerint Jeannak – kedvese fájdalmára – újra be kell vonulnia a hadseregbe az első világháború idején, éppen olyan súlytalan, mint az édesapja jellemfestésére szolgáló percek. Csupán egy „arctalan” francia fiatalt látni, aki távol áll még A nagy ábránd és a Játékszabály karizmatikus direktoregyéniségétől.  És bármilyen szemet gyönyörködtető látvány a későbbi fétisszínésznő, Catherine Hessling, azaz Andrée szerepében meztelenkedő francia üdvöske, Christa Theret, az ötlettelen rendezés, illetőleg a pongyola forgatókönyv révén jószerivel csak formás idomaira, babaarcára és vadító vörös hajzuhatagára emlékszünk majd a jövőben. Ettől aztán kijelenthető, hogy a Renoir generációs drámaként ugyanolyan fésületlen, mint szerelmi melodrámaként.

Egyvalamit, sokkal helyesebben egyvalakit azonban nem lehet eléggé dicsérni, név szerint a film tajvani operatőrét, a Hou Hsiao-hsiennel vagy Wong Kar-Wai-jal is kooperáló Mark Ping Bing Lee-t. Kamerája maga a fényfestészet és az impresszionizmus, már-már írhatjuk, hogy munkamódszere nemcsak August Renoir vizualitását képezi le hibátlanul, de a történéseknek helyet adó Azúr-part is önálló entitássá lényegül a zöldellő lombokon átsugárzó napfény vagy az égszínkék tenger miatt, sőt a csendéletekkel is felérő, krumplit hámozó asszonyok képe is dicséretet érdemel. Más tekintetben azonban a Renoir soha fel nem érhet olyan festői filmklasszikusokhoz, mint Rivette A szép bajkeverője vagy Erice A birsalmafa árnyéka című poétikus dokumentum-mozija – utóbbi külön pikantériája, hogy rendezője csupán figyel, szemlélődik, és véletlenül sem szeretne kanonikus elbeszélésektől szokott közhelyeket erőltetni a perfekcionista művészre. 

Gilles Bourdos azonban lerágott csontnak minősülő hatáskeltő elemekkel vagy fordulatokkal operál abszolút átélhetetlen, csaknem elviselhetetlenül lassú tempójú festő-biopicjében, amely Pierre-Auguste Renoirt, az impresszionista festőgéniuszt nem őrzi meg az utókornak. A szenzualitás, amely úton-útfélen előkerül, nem több felszínes szócséplésnél, a lefestett Lányból sugárzó kéjnek ezúttal nyoma sincs.