Részletek a kiállításból (Forrás: MKVM)

Korántsem a heroikus, hagyományos háború filmekre, hanem Milos Forman Szigorúan ellenőrzött vonatokjára gondolok, amelyikben ugyan egyetlen harctéri, lövészárokbeli jelenet sincs, mégis háborús film, a napnál is világosabban az. Ahogy Forman-Hrabal műve körvonalazza, nagyjából úgy rajzolódik ki a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum emeleti kiállítóterében is az I. világháború, melyet a korabeli reklám felől közelítettek meg a rendezők. Első hallásra morbid párosítás, de nem a múzeum ötlete, hanem a két fogalom valóságosan létező viszonya révén. Csakhogy reklámon itt és most nem a mai fül és szem számára ismerős, fölösleges fogyasztásra serkentő sulykolást kell érteni, hanem – úgymond – eligazítást, ügyszolgálatot (ezt mondják ma közérdekű hirdetésnek), pszichés megerősítést. Ezekben a hirdetésekben is ott lapul a manipuláció, de nem az általunk ismert öncélú agresszivitással, hanem a kényszerhelyzet naiv optimizmusával.

Sokkal gazdagabb és sokszínűbb a kiállítás anyaga, mint várnánk, azért is, mert a cél érdekében két múzeum – a Vendéglátóipari és a Hadtörténeti – fogott össze. Egynemű plakát- és nyomtatványdömping helyett kisebb és nagyobb tárgyak sokasága, életszerűen berendezett boxok, imitált korhű építmények teszik átélhetővé a múltat, de hogy még véletlenül se tévedjünk el a századelős világ becsapósan nosztalgikus hangulatában, a színes tapaszokkal borított vendégfalak felső, mintegy félméteres sávját háborús fotográfiák nagyításaival tapétázták. Amelyekről így, a hétköznapi fogódzókkal megrakott környezetben le is hámlik a történelemkönyvek távolságtartása.

Jópofák a plakátok, az viszont megindító, hogy milyen kevés dolgot reklámozhattak, s a szerény minőségű, például búfelejtő („Hősök söre”), vagy a valódit helyettesítő háztartási árukat („impregnált papírdugó a parafadugó egyetlen tökéletes pótlására”) milyen jó rábeszélő képességgel tették a szerzők vonzóvá vagy legalább elfogadhatóvá. A másik, az előzőnél jóval nagyobb hirdetmény-csoport a háború kimenetelét tükrözi: a jókedvű bakák arcáról egyszercsak elfogy a mosoly. A „Nemzeti Áldozatkészség” ünnepélyeit hirdető lapok után pedig a művégtagok katalóguskínálatával elérkeztünk a háború végéhez.

Lényegében itt a kiállítás vége is, de amíg eddig eljutunk, a kor illetve a harcmezőktől távoli lét megannyi jellemző rekvizituma között böngészhetünk, nemcsak végigkövetve, hanem szinte végigélve a háborús éveket. Innen kiderül, hogy kezdetben jó biznisz lehetett a tetszetős, háborús emléktárgyak gyártása, amelyek minden alakban és anyagban megszülettek, ha arra írni vagy ábrát nyomni lehetett – a „háborús design” szinte valamennyi ága-boga megtalálható a kiállításban.

Ezek a terem közepén elhelyezett tárlókban sorakoznak ritka bőségben – legyezők, kártyalapok, kulacskatalógus, kitüntetések, és a többi -, melyektől elfordulva korhű enteriőrökbe léphetünk vagy kukucskálhatunk be, így például katonai hálóba és hadszíntéri karácsony estébe, moziba vagy polgárasszony budoárjába, netán kártyaszobába. Ezek a kuckók nem csupán jelzésszerűek, de messzemenőkig illúzióra

törekvő, hűséggel imitált helyiségbelsők. Közben – a teleragasztott hirdetőoszlopokat megkerülve – elhaladunk egy vegyesbolt előtt, épp zárva tart, de az ajtóra és a kitárt fatáblákra erősített zománctáblákról pontosan tudjuk, hogy mi kapható ott. Nyilván a rendezők se véletlenül ragasztották éppen ide a Borsszem Jankó négysoros versikéjét: „A vendéglőben nincs ennivaló / A trafikban nincs vennivaló / A sörházban nincs innivaló / Sok harctéri jelentésben nincs hinnivaló.”

A kiállítás 2009. május 31-ig tekinthető meg.