Aribert Reimann nem kevesebbet követel hallgatóitól, minthogy feledkezzenek meg zenehallgatási szokásaikról, és egységként fogadják be mindazt, ami a színpadról és a zenekari árokból éri őket. Jean-Pierre Ponnelle munkájának színpadra állításával a wagneri Gesamtkunstwerk abszolút mértékben megvalósul: a Lear az érzékek megnyitását követeli az intellektuális tartalom számára, és nem engedi meg a posztmodern nézőt annyiszor segítő mankók használatát.
![]() Jelenet az előadásból. |
A Learnek ugyanis legfeljebb eleje van. A majd háromezer évvel ezelőtt játszódó történet úgy kezdődik, mint az ismert mese, melyben a király kérdést intéz lányaihoz: hogyan szerettek engem? Miután a két idősebb hízelgő kisemmizte apját, Lear kitaszítottá válik, és ahogy elhagyja józan esze, úgy számolódik fel a darabban is a kezdetet és véget ismerő dramaturgiai rend.
Az első felvonás legfontosabb eleme az udvari bolond csörgősipkája, mely jelentőségteljesen travesztálja a színpad történéseit. Az egészet átitató megannyi abszurdum és irónia pedig a királydráma műfajával is leszámol: Lear őrült dadogása, a jogosan trónt követelő Edgar kontratenorja, Goneril és Regan gyümölcstelen hatalomvágya zavarba ejtő, és kizárja az akár tragikus, akár megnyugtató végkifejletet. A két nővér nevetségességig hataloméhes szólamai, a legitim Edgar meztelensége, a rezonőr szerepét viselő bolond eltűnése kapaszkodók nélküli, széthulló világot teremt. A mű végén leereszkedő függöny csak gyakorlati kényszerűség, és érezzük, a politikát és individuumot egyaránt tönkretévő konfliktusok lezárása lehetetlen.
Jean-Pierre Ponnelle rendezése egy időtlenségbe szakadt, az ősiséget historikus hiteltelenséggel megjelenítő színpadképbe helyezi szereplőit. Ez a hiteltelenség nem feltétlenül hiba, és lehet a történelem statikusságának, meddő önismétlésének némileg felesleges metaforája. Jogos aggodalom, hogy Ponnelle rendezése ugyanúgy működik-e az önmagáért való modernség és a kényszeres formabontás elvirágzása után: a brechti elidegenedést, a nó-drámák minimalizmusát és a rideg realizmust magában foglaló koncepció vitathatatlanul hatásos, ám épp a kulcsjelenetekben válik erőtlenné.
A Lear színműként ugyanis menthetetlenül kevés, amikor a királydrámákban kötelező érdekütközésekből egymással gyengén kollidáló, homályos egzisztenciális konfliktusok lesznek (és ez még akkor is bántó, ha a Reimann-Henneberg-páros egyértelműen a történet pszichológiai oldalára helyezik a hangsúlyt), és még kevesebb, ha mindez az opera műfajából következő lassúsággal történik. És nem hagyhatom szó nélkül a jelen előadás haláljeleneteinek ügyetlenségét, melyek után már felteszi a kérdést a kritikus, hogy a mindenhol dicsért és legendásnak tartott 1978-as premieren is hasonló történt-e, vagy csak Anger Ferenc maradt el valahol. Az Operaház sűrűn foglalkoztatott rendezője ugyanis ezúttal csak a rekonstruktőr szerepébe húzódott vissza, noha alighanem egy határozottabb kezű átdolgozás – ismerve a rendező kompetenciáját – átsegíthette volna a rekonstruálás nehézségein.
![]() Fotók: Rákossy Péter |