Adva van egy, hogy politikailag korrektek legyünk, túlsúlyos afro-amerikai főszereplőnk, Precious (Gabourey Sidibe), aki mindössze tizenhat éves, de már a második gyermekét várja. Az anyja (Mo’Nique) segélyből él, egész nap a tévé előtt terpeszkedik, láncdohányzik vagy épp teli szájjal zabál, az apja, nos, ő hősnőnk gyermekeinek szintén az apja, de a mama is időnként igénybe veszi a szexuális szolgáltatásait. Isten hozta kedves nézőnket a Harlemben, a nyolcvanas évek végének rögvalóságában!
Lee Daniels rendező filmje olyan, mintha egy Dickens-regényt látnánk megelevenedni, csak esetünkben nem a csatornaszagú Londonban játszódik a történet a XIX. században, hanem New Yorkban a Reagen-érában, ám ugyanúgy egy súlyosan abúzált, jobb sorsra érdemes karakterrel a középpontjában. A szalmaszál, amibe hősnőnk esetleg megkapaszkodhat, az alternatív iskola, az Each One/Teach One, ahol a rendszer egy legutolsó mentőövet próbál dobni a lápvirágoknak.
A legfőbb gond az a filmmel, hogy inkább gettó-klisékből építkező látlelet, mint egyéni sors. Precious a szimbolikus áldozat, akinek sorsában megjelenik a szociális hálózat csődje, de állatorvosi lóként demonstrálja azt is, hogy a szellemi sötétség miként lehet a felemelkedés gátja, ergo: a tanulás az egyedüli lehetőség kitörni egy effajta életből. A rendező a realista képeket hősnőnk álomképeivel elegyíti – a lány, ha valami atrocitás éri, a fantáziálásba menekül, hol körülrajongott, gazdag dívának képzeli magát, akinek a lábai előtt hevernek a férfiak, hol karcsú fehér lánynak látja a saját tükörképét.
 Jelenetek a filmből |
A nagyon éles kontrasztosság még inkább szájbarágóssá teszi a művet, hogy csak egy példát idézzünk: amikor Precious belép az alternatív iskola osztálytermébe az első napon, az földöntúli, fehér fényben úszik (lásd: angyali üdvözlet). De ugyanez a helyzet a két, hősnőnket támogató hölgy beszélő neveivel is. Az iskolában az osztályfőnökét (Paula Patton) Blue Rainnek hívják (lásd: a kék mint a boldogság színe), míg a szociális munkás (Mariah Carey) neve Mrs. Weiss, nem véletlen hát, hogy épp ez utóbbi teremti meg annak lehetőségét, hogy Precious tiszta lappal induljon.
Jelentős szerepet betöltő férfi lényegében nincs is a filmben – a Precious a boldogulni és túlélni akaró nők világát jeleníti meg. A lány apja csak egy-két flashbackben tűnik fel, és akad ugyan egy kedves és jószívű kórházi ápolónk (Lenny Kravitz) is, de a főbb szerepeket mind nők játsszák, ahogyan a nagyobb mellékszerepekben (az osztálytársak) szintén őket láthatjuk. A remek casting, vagyis a kiváló színésznők azok, akik a filmet végül is megmentik és nézhetővé teszik. Mindegyikük olyan profi és meggyőző, hogy még azt is hajlandók vagyunk elfelejteni a kedvükért, hogy a rendező szinte végig átlátszó módon manipulálja a nézőt, a szánkba rágja, hogy mikor mit kéne éreznünk; hogy az adott szituáció most éppen megrázó vagy ünnepélyes-e (az osztályterem falát különféle jelmondatok díszítik, melyek a pozitív gondolkodást hirdetik; fekete politikai vezetők képei elevenednek meg hősnőnk képzeletében; ugyanígy: az egyik órán a „kérlelhetetlen” szó jelentésére keresik a választ).
 A képek forrása: PORT.hu |
A szereplők közül egyértelműen a számos díjat bezsebelő Mo’Nique a legjobb. Az ő érzelmi pálfordulásai, kettős játszmái, beteges érzelmi logikája jobban működteti a filmet, mint az abszolút főszereplő Precious karaktere. Pozitívum, hogy a rendező, Lee Daniels (aki pályáját casting directorként kezdte) épp a kellő időben fejezi be a filmjét: a történet nem zárul tündérmesébe illő happy enddel, csupán a változás lehetőségét kínálja fel; Precious a történtek hatására megtanulja, hogy miként maradhat életben a fantáziavilágán túl is.
A film ennek ellenére mégsem meggyőző. Grand Guignol, ami a felszínt kapirgálja, dramatizált trash talk show, ami borzongást vált ki belőlünk, de nem együttérzést. Pont olyan szent borzadállyal nézzük a vásznat, ahogyan Mariah Carey hallgatja Mo’Nique nagymonológját, melyben a nő épp arról számol be, hogy miként abúzálta az apa a mindössze három éves Precioust, és hogy ő emiatt mennyire féltékeny is lett a kislányra, aki ugye elcsábította a pasiját. A film nemes szándékait nem kérdőjelezem meg, de a kivitelezéssel és az arányérzékkel nem kevés gond akad.