Annak megválaszolását, hogy mennyire okolható a rendező, Maïwenn Le Besco privát élete azért, hogy az abúzus kérdése terítékre került direktori pályáján (alig volt tizenhat, amikor világra hozta Luc Besson gyermekét, akivel akkor már évek óta egy párt alkotott), inkább a pszichiáterekre bíznám, ami mindebből az egyszeri mozinézőt érinti: megérdemelten nyerte-e el harmadik nagyjátékfilmje, a Polisse tavaly Cannes-ban a legjobb filmnek járó díjat?
Nos, igen is, meg nem is. Tény, hogy a film sodrú lendületű és helyenként igencsak felkavaró, de sokkal több és másabb dráma nincs benne, mint a hasonló szerkesztésű, a dokumentarista hatásra, realista ábrázolásra törekvő tematikus amerikai sorozatokban (Vészhelyzet, Harmadik műszak, Terepen). És ezzel lényegében el is mondtam, hogy milyen film a Polisse: adott egy ensemble show (tizenegy fő karakter), vagyis egy egész ügyosztály, amelynek a mindennapjait követhetjük nyomon. A hangsúly az eseteiken van, melyek mellé körítésnek – ahogy az emelgetett szériákban is – kapunk némi betekintést a rendőrök magánéletébe.
 Jelenetek a filmből |
A gyerekvédelmisek terepunkájához maga Maïween asszisztál, aki filmjében egy fotóriporter szerepét osztotta magára: a minisztérium megbízásából egy albumba készít az ügyosztályról képeket (a rendezőnő kiterjedt kutatásokat végzett a forgatás előtt, a film valós eseteken alapul). Érdekes módon az egyik legszuggesztívebb alakítást nyújtó rendőr (Fred a francia rapper, Joey Starr megformálásában) fogalmazza meg Maïween karakterével (Melissa) szemben azt, amit a néző is kifogásolhatna a filmmel kapcsolatban. A kamera vagy csak azokat a momentumokat rögzíti, melyek elég sokkolóak, drámaiak, így teátrálisak, vagy azokat, ahol az osztag eszik, iszik, jót mulat – és nem látjuk a bürokráciával töltött időt, az üresjáratokat, netán azt, ha egy gyerek felhőtlenül boldog, ha a csapat sikert ért el.
Betekintést kapunk azonban számos horrorisztikus ügybe: így egy anyáéba, aki azért, hogy a gyereke nyugodtan végigaludja az éjszakákat, lefekvés előtt még egy kis fellációval kényezteti, egy apáéba, aki – hogy a kislányát idézzük: „nagyon szereti a gyerekét”, egy gimnáziumi tanáréba, aki pedofil kapcsolatot tart fenn tanítványával. De láthatjuk a romániai zsebtolvajokat is, vagy azt, hogy néha mennyire nehéz eldöntenie a rendőröknek, hogy valóban bűneset történt-e, és nem a gyerek fantáziája lódult-e meg inkább.
Maïween, úgy fest, kicsit a bőség zavarával küzd. Épp ezért egyes esetek jobban, mások kevésbé kidolgozottak, és ugyanez vonatkozik a gyermekvédelmisek privát életére is: túl sokan vannak ahhoz, hogy mindegyikük azonos hangsúllyal jelenjen meg a vásznon, ezért mindegyikük magánéletébe bele-belekapunk, de csak párat bontunk ki részletesebben. Melissa és Fred szárba szökkenő szerelmét talán túl hangsúlyosan is (nem lehet azt mondani, hogy feltétlenül igényelte ezt a szerelmi szálat a forgatókönyv, kicsit olybá tűnik inkább, mintha Maïween „helyzetbe akarta volna hozni” kissé sótlan karakterét, melynek mellőzése egyébként szintén nem okozott volna kínzó hiányérzetet a nézőben).
 A képek forrása: PORT.hu |
Ám pont ez a kapkodós, egyenetlen stílus, a szembeötlő aránytalanságok jót is tesznek a Polisse-nak, mivel az „autentikusság”, spontaneitás látszatát keltik: ha felvesszük az utazósebességet, és beletörődünk abba, hogy csak félmegoldásokat kapunk, az ügyeknek mindig csak egy-egy szegmensét látjuk, és sosem tudjuk meg, hogyan végződnek az esetek, még végig is izgulhatjuk az akció- és érzelemdús filmet.
A kézi kamrával rögzített, epizodikus szerkesztésű, „terepen-hangulatú” struktúra azonban szinte lehetetlenné teszi, hogy a rendezőnő lezárja a cselekményt: a Polisse olyan film, amit csak befejezni lehet, abbahagyni nem. Ráadásul Maïween – sajnálatos módon – egy meglehetősen melodramatikus montázst választott zárlatként, amely még fokozottabban, szinte szájbarágóan érzékelteti, amit már eddig is láthattunk: a különítmény tagjainak magánéletére, hangulatára kifejezetten destruktív hatást gyakorolnak ezek a pokoli ügyek, annyi érzelmi energiájukat szívja el a sok szörnyűség, hogy saját maguk lelki egészségére, privát kapcsolataikra már alig marad erejük.