A bennem élő óvodás szeme felragyogott, amikor megpillantottam a kötet címét: Kosz – A tisztálkodás színes-szagos története, de még inkább a borítóját és belső illusztrációit. A borítón pókhasú, vézna karú Napóleon csutakolja magát egy címeres fürdőkádban, körülötte sárga gumikacsák a vízben. Ez önmagában jót ígért. Az előzéken mintaként hemzsegő sárga-piros bacilusok, majd az első oldalon látható, biciklipedál-meghajtású zuhany alatt tekerő figura végképp levett a lábamról.
A Monika Utnik-Strugała szövegéből és Piotr Socha illusztrációiból álló kötet nem azonnal ugrik fejest a témába (bár izgalmas lenne némi elmélkedés az ősember higiéniás szokásairól), hanem már az ajánlásával is felhívja arra a figyelmet, mennyivel fontosabbak a híres hadvezéreknél és seregeiknél a jól működő vécéket és vízvezetékeket tervező és létrehozó szakemberek. Ugyancsak a bevezetőhöz tartozik az a rettentően vicces történelmi áttekintés négy oldalon keresztül, amelyben Ovidiustól Szent Jeromoson, I. Erzsébeten át egészen Gandhiig híres történelmi figurák fogalmaznak meg valóságos vagy elképzelt, mosakodással kapcsolatos mondásokat.
„A valóban erényes hajadon szándékos hanyagsággal igyekszik született szépségét elkendőzni.” Szent Jeromos
„Havonta egyszer fürdök – függetlenül attól, hogy szükséges vagy sem.” I. Erzsébet
A bennem, sőt valószínűleg másokban élő óvodás ez után megismerkedik azzal is, miféle nyomot hagyott (foltot ejtett?) a nyelvben a kosz és a tisztaság, hányféle közmondás, szólás, kifejezés őrzi a szenny és a megtisztulás konkrét vagy átvitt értelmű lenyomatait. Szerepel itt a szappanoperától a pénzmosásig mindenféle, kíváncsi lennék, milyen fordulatai vannak a lengyel nyelvnek ezen a területen, amelyek nem találhatók meg a magyarban, és fordítva. Érdekes fordítói kihívás, Mócsai-Karaba Márta kiválóan és szakszerűen birkózott meg vele.
Csak ekkor következnek a történelmi korok mosakodási és egyéb toalettszokásai, 25 fejezeten át. Valóban a leghálásabb és legfigyelmesebb olvasóközönségnek, gyerekeknek való ez a könyv, mert számtalan szülői, pedagógusi és kiadói tapasztalat igazolja, hogy ők mindent észrevesznek az illusztrációkon, sokszor azt is, ami ott sincs. Az egyiptomi fejezetben egyiptomi falkép-stílusú és hieroglifaszerű rajzok ábrázolják a szamártejben pancsoló Kleopátrát, a szappan összetevőit és készítését, a sminkelés megszületését, korabeli alapanyagait és jelképeit (Hathor vagy Hórusz védelmező szemére utal a vastag fekete vonal a szem körül, hamu, okker, ólom, elkeverve zsírral, de a testápolásban felbukkant olyakor a halpikkely, a gyíkürülék, a birkafaggyú vagy a porított szarvasagancs is…). A görög-római fejezet a vörös- és feketealakos vázaképek felidézésével vezet végig a fürdő- és testkultúra állomásain, s nem mulasztja el megemlíteni a híres császárok híres építményeit, a fürdőket és a hozzájuk kapcsolódó műalkotásokat. Külön fejezetet szentelnek a szerzők a Római Birodalom vízvezetékeinek, az akvaduktoknak és a csatornahálózatnak, köztük a híres Cloaca Maximának, amiről már a kisiskolások is hallottak, de arról talán még nem, hogy a Cloaca Maximának külön istennője volt, Cloacina, hozzá imádkoztak, amikor a hálózat eldugult, kiöntött, netán épp felrobbant. Pontosan ezek azok a kultúrhistóriai apróságok, amelyek segítségével megjegyezhetővé válnak fontos tények, adatok, akár összefüggések.
A kereszteshadjáratok kapcsán ért össze a keleti fürdőkultúra az európai mosdatlansággal, s így indult meg nagy sokára az európai fürdők építése, sokszor a római fürdők romjain. Az európai keresztény betolakodók piszkosságán, bűzén és egyéb barbár szokásain amúgy már az Ezeregyéjszaka meséinek egy szereplője is megbotránkozik, s nincsenek másként ezzel a japánok sem a portugál hajósok érkezésekor.
Külön öröm a Kosz-kötet olvasása során – műfajából adódik, hogy nem kötelező, nem is nagyon lehet elejétől végéig egy szuszra elolvasni, mint egy mesét –, hogy az unalomig ismert európai történeti korszakokat egy-egy fontos téma körüljárása töri meg. Ilyen például A szentség szaga című fejezet (plusz piros pont a vicces fejezetcímekért, amint meglátjuk a tartalomjegyzékben, azonnal oda akarunk lapozni), amely a fürdéssel kapcsolatos meztelenséghez való középkori keresztény viszonyt meséli el. Érdekes ellentétbe kerül itt a pogányság fesztelen ruhátlansága a keresztény test takargatásával, ami pusztán a szimbolikus tisztálkodást (keresztvíz) engedélyezi, de azután azt is megtudjuk, hogy a történelmi korszak- és szokáshatárok itt sem mereven értelmezendők, mert egyes történészek szerint például a középkori európaiak gyakrabban mosakodtak, mint 20. század eleji utódaik. Jól érthető magyarázatot kap a rituális tisztálkodás a már emlegetett kereszténység mellett a judaizmus, a hinduizmus és az iszlám kultúrájában, bár érdekes módon Kína nem kerül szóba. Az illusztrációk remekül, jól azonosíthatóan idézik az egyes földrajzi területek látványvilágát és színeit, mégsem válnak sem unalmassá, sem karikaturisztikussá, de a hóesésben, kereszt alakú lékben fürdő pravoszláv hívő, és a mellette álldogáló pópák, hogy úgy mondjam, megérnek egy misét.
A mosakodás, fürdés, fürdőzés kapcsán esik szó a szemérmességről, a közfürdőkben viselt öltözékekről és az ottani szokásokról. Ezekben ugyancsak óriási különbségek mutatkoztak Európa és a Kelet között.
A hajápolás és a szőrzet (női, férfi, láb-, hónalj- és arc- és intimszőrzet) óriási témája is önálló fejezetet kap egészen az ókori szőrtelenítési szokásoktól kezdve a hajviseleteken (és az emeletes parókák alatt szaladgáló egereken) át az orosz szakálladóig.
A lapok alján masírozó patkánycsapat hívja fel a figyelmünket a tisztálkodás és a járványok közötti összefüggésről szóló fejezetre, azután a reneszánsz és a felvilágosodás korának csatornázási, vécéépítési szokásaira. Nem véletlenül rövid szakasz ez. A 700 szobából álló versailles-i palotában tízezren laktak, de az épületegyüttesben egyetlen vécé sem volt… Ugyanitt kap helyet a fehérneműviseleti, és hajápolási ismertetés néhány szépen megrajzolt fejvakaróval és… bolhával.
A vécétéma amolyan vándormotívum az emberiség történetében (A zenélő szék című fejezet egész oldalas nyitórajzában minden uralkodó és hadvezér hatalmi jelképét szorongatva ül magányos trónusán, legyen az pottyantós budi vagy középen lyukkal ellátott kincsesláda.) A vízöblítéses vécét történelmünk során többször, különféle korokban és a világ különféle pontjain is feltalálták. A vécé azonban csak a „bemeneti pont”, az igazi mérnöki tudomány a végtermékek és általában a szennyvíz elvezetése, lehetőleg fedett csatornarendszerben. Ez pedig csak a 19. században valósult meg. Ennek ellene mond azonban a régészet, amely szerint már a krétai Knósszosz palotája, és a kínai Han-dinasztia egyik uralkodójának sírkamrája is rejtett magában vízöblítéses vécét. A részletgazdagon megrajzolt, kultúránként más-másféleképp díszített vécék, bilik, trónoló alkalmatosságok az ember biológiai funkcióihoz és társadalmi hovatartozásához tartozó szokásokat és eszközöket jelzik. Az angol VII. Henrik király udvarában létezett a főszékletőr nevezetű tisztség, amelyet kizárólag nemesember tölthetett be. De XIV. Lajost is jó páran állták körül dolgának végzése közben, s ezt követően az edény tartalmát orvosok vizsgálták át, csak ezután vihette el az ezzel megbízott személy a bilit.
Az alsóbb régióknál maradva saját fejezet jut a vécépapíroknak – no de miért a fogápolás, fogmosás után? –, szivacsoknak, leveleknek, s ez logikusan átvezet a beöntések, ülőfürdők, majd a gyógyfürdők témájához. Ezzel vissza is kanyarodik a szerzőpár az új- majd a legújabb korba, a már számunkra is ismerősebb fürdő-, strand- és egészségkultúrához. Mintha észrevétlen lenne az átmenet a mosakodástól való irtózás és az egészségmánia, a napi akár többszöri fürdőzés között, pedig tudjuk, hogy azért ez nem ment ilyen gyorsan. A 18-19. században egyre terjedt az arisztokrácia körében a magánhasználatú fürdőszobák építése, közfürdők is épültek, de Európában továbbra sem volt vízvezeték- és csatornahálózat. A 19. század végén terjedt el a zuhanyozás kultusza, erről és a feltalálók által készített, sportolási és higiéniai célzatú eszközökről (fürdőkomód, szobabiciklivel kombinált zuhany) ugyancsak viccesebbnél viccesebb képeket rajzolt Piotr Socha.
A modern, tömegeket ellátó egészségügy, a kórházak, Florence Nightingale és Semmelweis Ignác persze nem maradhat ki a kötetből, de valószínűleg érdekesebbnek tartja az ifjú és kevésbé ifjú olvasó azokat az afrikai és indiai kultúrákat, ahol egyáltalán nem szokás mosakodni. A himbáknál azért, mert környezetükben egyáltalán nincs vagy alig van víz, a dzsainizmus szerzetesei pedig rituális okokból: aszkézis útján akarják megszakítani a folyamatos újjászületés körét.
Kicsit idegen és a kötet egészétől elütően didaktikus az egészség, tisztaság, higiénia fogalmához a faji tisztaság sztereotípiájának és az eugenikának társítása. Nem tagadható, hogy a faji tisztaság, a rasszizmus gondolata az emberiség történetében jelen volt és van, de a kosz és a tisztaság, a tisztálkodás és a hozzá kapcsolódó szokások művelődéstörténeti ismertetőjében ez a fejezet némileg ideológiai felkiáltójelként áll, s ezzel párhuzamosan az addig invenciózus, részletes és humoros rajzok is plakátszerűvé merevednek.
Hasonlóan ideologikus a Rakéták és toalettek című fejezet, amely India civilizációs nehézségeit (konkrétan a vécéhiányt, a szennyvízelvezetést és a víztisztítást, valamint az alsó kasztok társadalmi kirekesztettségét) állítja kontrasztba a hipermodernizálódó Indiával, az űrkutatásban elért eredményeivel. Ezúttal a bennem élő felnőtt vonogatta tanácstalanul a vállát: miért pont India? Miért nem Kína?
A hátralévő két rövid fejezetben a tisztálkodástörténeti kötet szerencsére újfent magára talál: az utolsó előttiben elmeséli és lerajzolja, hogyan élnek, és főleg hogyan tisztálkodnak, ürítenek és mosnak fogat az űrhajósok az űrállomáson: a képeken a súlytalanság állapotában lebegő gumikesztyűkön és alsónadrágokon kívül a polcra helyezett Star Wars és az Űrodüsszeia is megjelenik. Az utolsó fejezet témája és absztrakt baktériumábrázolása is remek: valós civilizációs, egészségügyi és környezeti probléma az egészségmánia és a túlzott mosakodás. A bennünk, rajtunk élő baktériumok nagy része barátunk, túl sok mosakodással a védőréteget súroljuk le magunkról, utat engedünk az ellenséges baktériumoknak, allergiáknak.
Nem tudom pontosan, hány éveseknek szánta a szerzőpáros a Kosz című kötetét; a kiadó honlapján 8 évestől fölfelé ajánlja. Szerintem egy hat éves bőven érti már a rajzok java részét, humorát, különösen, hogy jó pár kép afféle böngésző, ami kifejezetten a kisebbeknek szól és az apró részletekre koncentrál. Ez a korosztály viszont a tömérdek fogalmat és ismeretlen szót tartalmazó szöveghez talán még nem elég érett, felolvasást vagy együttes olvasást is igényel. Egy nyolc-tíz éves biztosan értékeli a viccesen tálalt, de rengeteg tudásanyagot hordozó tartalmat, ami bőven kitart az egész téli, sőt akár a nyári szünetre is. Ha megkérdezem a bennem élő óvodást, lapozgatásra és családi olvasásra fogja javasolni. Többször egymás után is.
A könyv adatlapja itt található.
