Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
babszinhaz krabat kicsi revizor
magveto krasznahorkai 20240117

ELADÓ A MENYASSZONY

Pintér Béla: Marshal Fifty-Six / Pintér Béla Társulata, Újpesti Rendezvénytér
2021. okt. 31.
Utólag nehezen rekonstruálom, hogy miből asszociáltam azonnal az álomesküvőre, amikor feltűnt a színen Fodor Annamária menyasszonyi ruhában, hogy Sickratman nyomán énekeljen duettet a hipszter szakállkölteményes Szabó Kimmel Tamással. Nem lehet már gyanútlanul érkezni. GERGICS ENIKŐ KRITIKÁJA.
A magyar gazdasági elit önfeledt esküvői készülődését beárnyékolja, hogy épp ekkor szakít egymással Ricsi és Bori, pedig az ő kapcsolatuk a környezetük számára is kiemelt jelentőségű: a politikailag megközelíthetetlen családból való Bori hozná ugyanis a Pécselyi-medencét az egy érdekeltséggé összeolvasztott balatoni borvidékbe. A házasulandó üzlettárs-álompár, Gyöngyi és Kristóf tehát félreteszi a ruhapróbát, és beugranak megmenteni a nélkülözhetetlen párkapcsolatot. Biztosan könnyebb dolguk lenne, ha nem pont ekkor készülnének időszakos randijukra a női és férfi princípiumok istenszerű entitásai pont Magyarországon, pont a fenti társaságba tartozó, híres ötvenhatos hős ikonikus kocsmájában az Andrássy úton. Pintér Béla új bemutatójában ismét nyíltan politikus; aktualitásokra, valós személyekre utalgatós színházat látunk, mindezt a Szentivánéji álom görbe csontvázára húzva. Van elvarázsolt erdő, szerelmet vagy legalábbis szexuális vágyat ébresztő bájitalspray és következményes párválasztós káosz, szamárfejű Zuboly helyett meg minden másra ott a kutyává változtatott, nemzeti hakniművész.
 
Rezes Judit
Rezes Judit
Khell Zsolt díszlete kezdetben letisztult, elegáns gálaszínpad hangulatos fényekkel, a középpontban az elfüggönyözött pódium Kéménczy Antal zongorajátékát rejti. Az előadás folyamán némi vizuális iróniával a helyben összerakott, lapraszerelt fák, bokrok és fűszőnyeg jelenítik meg a bár alagsorában mágikusan létrehozott erdőt. Benedek Mari jelmezeiben mindenki nagyvilági, kicsit felvágós, a férfiak kackiás bajszokat viselnek, Gálvölgyi János kabátkáján pedig meg se lehet számolni a rátűzött kitüntetéseket.
 
Nem véletlen, hogy a természetfeletti találkozóhoz éppen Magyarországot választják, és az sem, hogy abból inkább párviadal lesz: nemcsak a feminin és a maszkulin, hanem a dekadens nyugat és a vadkelet dichotómiája is megszemélyesedik a két alakban. A némiképp Marvel-univerzumból szökött benyomást keltő Magnus Oberon Marsallskynak már a neve is szlávos, oda is van a magyarokért, elvégre itt még élnek a hagyományos értékek: hősök, háború, sport. Takács Géza alakításában a baltával faragott Marshallsky eleinte alapvetően szimpatikus karakter, világos értékrendet vall, annak jegyében cselekszik (és mint egy jó asszony köténye esetében, a szép, régtől való elvek mögött jól elfér a bántalmazás). A magyar virtus és a macsókultúra őszinte védőszentje, ezáltal persze ideális eszköze lehet a Pintér Béla-féle önostorozó, ambivalens hazaszeretet megjelenítésének is.
 
Szabó Kimmel Tamás
Szabó Kimmel Tamás
A férfiisten nem igazán a shakespeare-i Oberon, mert partnere aztán végképp nem Titánia. Az előadás kulcsfiguráját, a bulgakovi különös nőt Rezes Judit játssza; a beszédes nevű Apollonia von Höllenthal külföldi akcentusával és előkelő kis bőröndjével egymaga hozza be A Mester és Margaritát a kicsavart szentivánéjbe. Finom gesztusjátékával, mimikájával az első pillanattól szofisztikált, sátáni femme fatale, baljóslatúan ironikus tőle minden mondat, amivel belopja magát a gyanútlan férfiak bizalmába. Apollonia megunta a nők másodrendűségét, de nem valamiféle feminista igazságharcos, hanem – bár kissé törékeny és kissé hisztérikus, elvégre nőnemű – maga a gonosz, a történet egyértelmű antagonistája. Ő a szexi mumus a kereszténydemokrácia ágya alatt, aki genderideológiát reggelizik és meleglobbit ebédel addig is, amíg a nemzés képességét magához ragadva végre feleslegessé teheti a férfiakat.
 

 Az istenpár szolgálóit, a magyar néptáncért rajongó, tűzről pattant Sophia Loren-imitátort Enyedi Éva, a Magnustól Apolloniához átigazolva nemi „helyreállításon” átesett férjét pedig Jankovics Péter játssza. A komikus szerep mellett inkább az utóbbinak van lehetősége érdemi alakításra, hogy miközben nőt játszik, mégis egyértelművé tegye, Puch egyáltalán nem transz nő, hanem munkaköri kötelesség gyanánt transzvesztita férfi. Két úr szélsőségei között hánykolódva próbál mindkettőnek megfelelni, mert nekik, szolgáknak – illetve a nem elég tudatos, ezért kiszolgáltatott átlagembernek – nem adatik meg a döntés szabadsága, ami az előadás kivételes helyzetű halandóinak igen. 

 
Enyedi Éva. Fotók: Puskel Zsolt, PORT.hu
Enyedi Éva
Ők viszont elherdálják ezt a szabad akaratot azzal, hogy nem meggyőződésből, hanem opportunista módon választanak. A labilis Borit, akit Messaudi Emina játszik szinte túlontúl rokonszenvesen, igazából nem érdekli a politika, csak a szerencsétlen pasija, Ricsi, aki viszont túlságosan el van foglalva azzal, hogy elmaszatolja az ellentétet a neki kivájt életmeder és saját természetes vágyai között. Ricsi anyja (Roszik Hella) egyenesen képes arra, hogy egy apjakorú, krónikus hazudozóval éljen együtt, és még jó pofát is vág hozzá, holott fikarcnyit sem hiszi a mesebeli ötvenhatos hőstetteket vagy a végrehajtásuk közben felhalmozott fantasztikus kórtörténetet, amely még Dózsa László önéletírását is megszégyeníteni látszik, bár épp csak egy picit, mert bent maradt repeszszilánkok és élve eltemetés akad itt is, ott is.
 
 
A fő kérdés persze az, hogyan tud tényleg évtizedek óta hazugságban élni a Marsall. Gálvölgyi János kedvesen óvatosra visszacsavart kabaréjátékában annyira komolyan vehetetlen, együgyű figura, hogy miközben van egy epikus elégtétel abban, ahogy a leleplezésével igazságot szolgáltatnak az igazi hősök emlékének, szánalmat is érdemel a bukása, mert ez az életstratégiája, ami a saját bőrévé vált. Talán itt húzódik az érintkezési felület a darab fókuszában álló nemiség és ötvenhat között. Rokon jelenségnek látszik ugyanis a kamuhősködés azzal a kortárs társadalmi „szabadságharccal”, amely a transzneműség által kerül be az előadásba: a valóban stigmatizált csoportokat és azokon belül is a leginkább érintetteket háttérbe szorítva, rajtuk élősködve tömegek követelik maguknak a különleges hópiheséggel járó előnyöket. Az sem baj, ha ennek egy brutális önhazugság, akár az egyéni identitás teljes feladása az ára – ebből úgysem sokan rendelkeznek olyannal, amiért különösebben kár lenne. 
 
Fotók: Puskel Zsolt, PORT.hu
Fotók: Puskel Zsolt, PORT.hu
Hogy a Magnus és Apollonia közötti univerzális nemek harcának az ábrázolása részben mégis szándékos paródia, jól mutatja az az árnyaltság, ahogy a természetfeletti pár békül. A trauma megtörtént, a határt átlépték, ezt nem lehet semmissé tenni, és hiába szükséges dramaturgiailag, hogy a hajnal közeledtével az ő személyes történetük is visszarendeződjön az alaphelyzetbe, elég Rezes Judit sokjelentésű legyintése: próbáljuk meg újra, de most nem érinthetsz meg. Nem a nő és férfi szembenállása a lényeg, Apollonia nem azért akarja a nemzés hatalmát, hogy férfivá váljon, hanem a hatalomért, vagyis a maszkulinitás nem öncél vagy önérték, csak egy gigászi műpénisszel leírható eszköz (és ezzel szimmetrikusan a terhesség is lehet a behódolást kikényszerítő béklyó). Pintér világosan állást foglal itt: a természet minden társadalmi vagy egyéni igyekezet ellenére elgáncsolja az identitáspolitika vadhajtásait, de az extremitás mégsem azért rossz, mert természetellenes, hanem mert irányzatként eredendően hamis.
 
A Marshal Fifty-Six nagy erőssége az a disszonancia, hogy némi részvéttel képes nyúlni a politikai uralkodóréteg körüli megalkuvó holdudvarhoz. Igen, ők a felső tízezer, és a legönzetlenebbnek látszó cselekedeteikben is érdekek mozgatják őket, de ettől még vannak érzéseik, kötődnek és szenvednek, sőt képesek olyan szerelemre, amely még a varázsitalt is legyőzi, és megakadályozza Apollonia ördögi tervét. Különösen igaz ez a Fodor AnnamáriaSzabó Kimmel Tamás üzletasszony-aranyifjú párosra. Sickratman Evvel a dalban című számának nyelvi szatírája, a semmitmondástól csöpögő szerelmesdal-paródia mögött itt valódi érzelmek vannak, vagyis épp a fonákot fordítják még egyszer fonákjára. Ők is áldozatai annak a rendszernek, amelynek a tenyeréből esznek, és megfizetik az árát annak, hogy ellenállás helyett igyekeznek a személyes valóságukat úgy görbíteni, hogy a rendszer is jóllakjon, a Tesla is megmaradjon. Talán csak a körülöttük sündörgő, szervilis zenészt játszó Szabó Zoltán a kivétel, ő naiv átéléssel mondja már ormótlan kutyajelmezben, hogy neki ugyan nincs gazdája, csak szellemi vezetője. Ahogy a Marsall esetében, Pintér itt sem spórolja ki a szemérmetlenül nyílt utalást, hogy ki volt az ihlető forrás.
A jelentésrétegek gazdagsága után csonka érzetű a befejezés, nincs katarzis, Enyedi Évától az utószó mintegy utólagos ajánlásként zárja az előadást. A megszólított itt nem a néző, hanem az a néző, akinek igazán szól most Pintér Béla, azaz a szereplőkkel egy politikai családba tartozó, tulajdonképpen fiktív néző, aki ideológiai okokból utálja a darabot, és akinek a habos-babos menyasszonyi ruhákkal helyretett status quót megelőző Szent Iván-éj csak rossz álom volt – de legalább a legbizarrabb rémálma.
 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek