A Nyitott Műhely története szétfeszítené ennek az írásnak a kereteit, de azért néhány dolgot el kell mondanom róla. A friss Pro Urbe-díjas Finta László bőrműves mester, citoyen meggyőződésétől vezetve, Ráth György utcai műhelyét úgy rendezte be, hogy akár csak egy italra is szinte bármikor betérhessenek potenciális vásárlói vagy netán inasjelöltek, továbbá olyan értelmiségiek és művészek, akikkel közös az érdeklődése. Újabb beruházásai közül az egészen elfogadható pianínót és a hangszigetelést kell említeni. Rég kialakult a hely jellege, a kiállításokat, filmklubokat, irodalmi és színházi esteket, koncerteket önkéntes szervezők és segítők egész hálózatával közösen működteti, majdnem minden este van valamilyen nyilvános program. Az egyik legkitartóbb csapat ezek közül a tudatos műsorpolitikával működő, Pallai Péter és barátai vezette Harmónia Jazzműhely. Fáradozásuk révén a zenei életben mára megkerülhetetlenné vált a hely, ahol még tehetségbörzék, születésnapi és egyéb bulik, gálakoncertek is vannak. Ráadásul Fintáék szinte mindent dokumentálnak, rögzítik a koncerteket is. Aki megnézi a már lezajlott programokat a nyitottmuhely.hu honlapon, meggyőződhet róla, hogy mára komoly archívum gyűlhetett össze.

Oláh Tzumó Árpád

Oláh Tzumó Árpád együttesével azonban előre néz, nem hátra, szárnypróbálgató műhelykoncertet hallottunk tőlük. A Herbie Hancockék amerikai zseniképzőjét is kijárt, díjakkal és versenygyőzelmekkel büszkélkedő 30 éves zongorista Electronic Dreams címmel adott ki frissen lemezt, de ide akusztikus kvintettjével jött. Bacsó Kristóf (szaxofon), Fekete-Kovács Kornél (trombita), Szandai Mátyás (bőgő) és Mohay András (dob) annyira jól csengő nevek, hogy a házigazda Pallai konferanszában elnézést kért, amiért – bár nem így hívják őket − Tzumó All Stars-nak titulálta őket, amúgy teljes joggal. Mire háromnegyed nyolc körül elindult a koncert, meg is telt a klub.

Stílusosan a This is New című sztenderddel kezdtek, már itt is kijött a két fúvós szólista eltérő karakterének izgalmas kontrasztja. Bacsó sokkal több staccatót használ, ezt nem csak a hangszer adottságai indokolják, alkata is impulzívabb, míg Fekete-Kovács mindig harmóniamenetekben „utazik”. A következő a zongorista érzelemgazdag, de nem romantikus témája volt, amelybe becsempészett egy frappáns stílusváltást, Blue Note-os lüktetést. A többiek szólóit Tzumó briliánsan kíséri, körülfolyja, megtámasztja dallamaikat, és úgy reagál a fordulatokra, hogy nem provokál párbeszédet, csak zenében jelzi: veled vagyok (például Szandainak). Már ebben a számban kiderült számomra, hogy a latin jazzt az összes kiválóbbnál kiválóbb magyar zongorista közül ő sajátította el a leginkább. Ezután két Thelonius Monk-szerzemény következett, amelyben Tzumó megtévesztésig hűen adta vissza a szerző egyéni billentését és ritmusát, ez is ritka erény. Bacsó is hallhatóan élvezte a téma improvizációját, Fekete-Kovács pedig meglepő fordulatokat hozott, a szólóiban egy-két ütem alatt is irányt tud váltani, mindig máshová viszi magával a hallgatót, mint amire az számítana. A szaxofonos a Giant Steps-ben, az első részt záró sztenderdben is kitett magáért. A szünet után egy Sam Rivers, majd egy Wayne Shorter-szerzeményt játszottak, ez utóbbiban Tzumó mind a Blue-Note legendák, mind Tyner stílusa felé tett gesztusokat, de a nagy pillanatok a bőgőszóló és kísérete során jöttek el, a dobos számára ebben és több más számban az élvezetes négyezések adtak lehetőséget változatos szólókra. A második részt egy újabb igényes, post-bop stílusú Tzumó-szerzemény zárta, amelyben mind a zongorista, mind a trombitás remekelt. A ráadásban az örömzenének és improvizációknak egy blues-séma adott keretet. Összeszokottságban még tán nem, de tartalmas és szenvedélyes együttzenélésben a kvintett már nagyon jól működik. Reméljük, hogy a szóló zongora projektje és az elektronikus zenekar után Tzumó ezzel a kvintettel is eljut a stúdiófelvételig. A Műhely közönsége az ilyen tökéletesítést-csiszolgatást addig is örömmel fogadja.