Néhány iskolai szék és egy projektor elég volt a celldömölki Soltis Lajos Színház stúdiósainak, hogy berántsanak a lakótelepen felnőtt tinik kétségbeejtően ingerszegény valóságába, ahonnan velük együtt szerettem volna minél messzebb menekülni. A Mielőtt meghaltál című előadás alapját jelentő szöveg szerzője a brassói, szász származású drámaíró, Elise Wilk, szóval nagy valószínűség szerint egy romániai kisváros telepén járunk, ahol a tömbházak tövében élő kamaszok perspektívája tényleg zéró.
 Jelenet a Mielőtt meghaltál című előadásból |
A betonblokkok felett egybefüggő zsírszagfelhő lebeg, a házasság jövőképét a lányoknak a vécében és a buszmegállókban síró feleségek jelentik, de fiúként sem kecsegtet túl sok jóval a felnőttkor. Igen, de akkor mit tehetnek, hova menekülhetnek? A transzcendentalitásba, a vuduzásba például, ahogy Bianka nővére teszi. Vagy egy elképzelt védőangyalhoz, ahogy Bianka és barátnője. A helyi diszkó, a President villódzó fényei közé. Meg a szülőktől elcsórt, vízben feloldott nyugtatótabletták adta kábulatba. Vagy egy pszichedelikus színű macska víziójához, amely ha jelen van, akkor baj nem történhet. Vagy mégis. Mert pont akkor történik a baj.
Elise Wilk A Zöld Macska című drámáját (fordító: Pálffy Zsófia) Sándor Júlia dramaturg és Nagy Péter István rendező közösen írta át a Soltis Lajos Színház stúdiósainak. Az eredmény egy feszültséggel teli óra minimális kelléktárral és izgalmas alakításokkal. Keretes szerkezetbe foglalt modern tinidráma folyamatosan cserélődő szereposztással, ütős monológokkal, kevés mozgással, erős zenei betétekkel.
Az előadás fontos szereplője a kamera. Váltott játéktéren, a beszélők mögé vetített mozgások, megsokszorozódó, felnagyított arcok, száj-közelik tolják az arcunkba az emberi kicsinyesség, gyarlóság, a bosszú, a sumákolás, a rémület, és végül a színvallás fázisait Bianka eltűnésének és halálának tükrében. A fiatal lány végzetét az okozta, hogy pont a zöld macskás pólójában indult bulizni. Azon a végzetes estén a diszkóban kereszteződik a hat fiatal útja, hogy aztán örökre megváltozzon az életük: egyiküké véget ér, a többieké pedig már soha többé nem lesz olyan, amilyen addig volt. Az alapanyag is ütős, de a magyar változat szövege annyira betalál a főleg a játszók kortársaiból álló közönségnél, hogy míg egyik percben hangosan nevetnek egy-egy poénon nevetnek, a következőben a mellükre ült csend alatt fulladoznak.
 Jelenetek a Pippin című előadásból |
Nem éppen a nézői nyakak barátjaként kezdik produkciójukat a budapesti Vörösmarty Gimnázium drámatagozatosai. A színpadon csak két zenész ücsörög, az egy-egy mondatos bevezető a diákszínészektől a karzatról hangzik el. Nem egyszerű lekövetni, hogy éppen ki mit csinál, többen fel is adják a nézők közül, de mielőtt még túl kényelmetlenné válna a forgolódás, a szereplők lejönnek elénk a színpadra.
Roger O. Hirson és Stephen Schwarz 1972-es musicalje szolgált alapul Perényi Balázs és Szalai Ádám rendezőknek, hogy fiatal színészeikkel olyan nevetős, zenés, kikacsintásokban sem szűkölködő egyórás előadást hozzanak létre, amely egy pillanatra sem válik erőltetetté. A szó szoros értelmében vett történelmi hátteret nélkülöző zenés – bár a színlap hangsúlyozza, „nem musical” – produkciót farmerban, zokniban, pólóban és kapucnis felsőben játsszák a diákok.
A díszlet minimálisabb nem is lehetne: tépőzárral összeragasztott hálózsákok és takarók (meg alattuk a játszók) alkotják a térképet a csata modellezéséhez, máskor sátorrá állnak össze, esetleg arles-i templommá, de ha a jelenet úgy kívánja, darabokra szétszedve a dühödt nép azzal üti a padlót, vagy éppen szoknyaként viseli azt. Két zenész alkotja a zenekar alapját, az ifjú színészek időnként cajónnal vagy hegedűvel csatlakoznak be.
 A képek forrása: ODE |
A gondolkodó Pippin hamar atyja, a véreskezű zsarnok, Nagy Károly kritikusává válik. Féltestvére éppen az ellentéte, a tökéletes katona: erős, mint a bivaly és buta, mint a föld. Pippin fáradhatatlanul keresi önmagát és a boldogságot. Harcmezőn, nők karjai közt, majd rendszer ellen lázadó, sőt apagyilkos királyaspiránsként hajhász szellemi és testi örömöket, ám a vágyott megnyugvást egyik sem hozza el. A valódi boldogságot egy egyszerű asszony és annak gyermeke mellett leli meg végül.
Viszont ÉLT – így, csupa nagybetűvel, ezt nem lehet eltagadni. Mert az élet lényege, hogy az a bizonyos legvégül lepergő film „legalább 9.4-et kapjon az IMDb-n” – mondja az előadás. És produkciójuk végén a vörösmartysok le is „vetítik nekünk” a Pippin-féle mozit, bravúrosan felvillantva az előadásban elhangzott best of-pillanatokat, beszólásokat. A színpadot utoljára az előadás legelső percétől színen lévő két zenész hagyja el, hátramenetben. A visszacsévélt befejezés megkoronázza ezt a mozgalmas órát.
A nők elnyomása többszörös ki-kiszólásnak tűnik, az oktatás, a „kórház” szó nemkülönben, és valljuk be, annál nagyobb pofont aligha kaphat a néző, amikor fiatalok mondják meg neki, hogyan is épül fel és működik a hatalom, mióta világ a világ. Teszik mindezt rengeteg humorral, műveltségi gegekkel (például Homérosznak tulajdonítva az Isteni színjátékot). Emlékezetes jelenet, amikor a szuicid hajlamú gót (?) lány performansznak nézi a körforgalomban fekvő, kiábrándult Pippint.
Elgondolkodtatott, hogy vajon szándékos volt-e az, hogy éppen a már-már Tiborcéra hajazó panaszmonológot előadó, legtüzesebb szavú lázadót játszó szereplő alakult át érzéketlen és hidegfejű hatalmi tanácsadóvá? Nem kellene annak lennie, hiszen az előadásban a legtöbb diák rendre más és más szerepekbe ugrált át. Valamiért mégsem tudok szabadulni az érzéstől, hogy ez nem a véletlen műve volt.