A fenti gondolat olyannyira megérintett minket, hogy Szirtes Edina együttesét azonmód beválogattuk a szúrópróbaszerűen kiválasztott három produkcióba, amelyeket felkerestünk a Leghosszabb Fesztivál, a Nyár a Lánchídon ötödik, egyben középső, ún. crossover hétvégéjén. Természetesen kiegyensúlyozottságra törekedtünk, egy produkció a budai hídfőnél, egy a pestinél, egy pedig… szóval a harmadik gyermekműsor volt. Műfajok szerint: etno-dzsessz, world music és mesezene.

Háromnegyed alá. Vasárnap délelőtt a háromtagú Magyar Mesezenekar játszott a pesti hídfőnél mérsékelt számban megjelent tíz éven aluli hallgatóinak, valamint kísérőiknek és a felnőtt érdeklődőknek. A csoport tagjainak inkognitóját minden írott forrás megőrizte, nevezzük őket A-nak, B-nek, illetve C-nek. Az összekötő szöveg elmondását és a célközönség aktivizálását jórészt a furulyán és basszusgitáron játszó, illetve énekesként is megszólaló hölgy, A végezte. B gitáron játszott és énekelt, C az ütőhangszereket kezelte messze a háttérbe húzódva. Sajnos, nem csupán a harmatos énektudás és ennél valamivel gyengébb furulyázás, a gyakran meglehetősen triviális zenei anyag hatott csüggesztően, hanem a kisugárzás hiánya, az a benyomás is, hogy mindez rutinból, valahányszázvalahányadszor történik. Ez pedig nagy kár, különösen a gyermekeknek zenélő nagy példaképekkel összehasonlítva.

Trio Olamar & Fatima

Négyötöd fölé. Szombaton este fél 8-kor lépett fel a budai oldalon a Trio Olamar & Fatima. A crossover jelleg itt szemmel láthatóan is megjelent, hiszen a dzsessztrió tagjai, Oláh Zoltán és Péter, illetve Martonosi György (elektronikus) zongorán, nagybőgőn, illetve dobokon játszottak, míg vendégük, Fatima Gozlan különféle orientális (főleg köcsög-) dobokat és (végükön megfújt, a bolgár kavalhoz hasonló) fuvolákat, tehát tradicionális hangszereket szólaltatott meg. A progresszív dzsessz mint nyelv, a koncert számaiban sokféle – marokkói, más afrikai, magyar – népzenei elemet szívott magába, alapvetően megmaradt dzsessznek. Ez egyszersmind azt is jelenti, hogy a vendégművésznő nem vált az előadás meghatározó elemévé – a számok nagy részében (köcsög)dobolt, s ez nem volt nagyon jól hallható a modern, erősített dobkészlet jelentős túlereje miatt. Néhány fuvolaszólója azonban nagyon szép volt, s ezek voltak a legizgalmasabb számok már a különböző pedigréjű hangszerek találkozása okán is. Persze a többiben sem panaszkodhattunk, a Trio Olamar összeszokott, kiváló együttes, amelynek tagjai szólóikban is remekeltek, legelsősorban Oláh Zoltán, a rendkívül virtuóz és fantáziadús zongorista.

A tetőpont azonban kétségkívül a szombat esti pesti zárózenekar volt.

Szirtes Edina

Csillagos ötös. Este 9-kor lépett színpadra Szirtes Edina „Mókus” és a Fabula Rasa. A koncert elején „Mókus” kijelenti, hogy amit hallani fogunk, world music és punktum, vagyis nincs szó crossoverről (hacsak bele nem értjük már magába a world music fogalmába), a zene maga elveszi minden kötözködő kedvünket. „Mókus” óriási zenész, fejtsük ki részletesebben: óriási énekes és óriási hegedűs, öt zenész-társa kivétel nélkül méltó hozzá, darabjaik – nem mindre illik a szó: „dalaik” – rendkívül invenciózusak, sokfélék, zeneileg igényesek, technikai felkészültségük, együttjátszásuk elsőrangú, sőt élményszámba megy. Másik énekesük – alkalmilag gitározik is –, Balogh Guszti ugyancsak élmény, ennél még nagyobb csak az, ahogyan Szirtes Edinával duózik, vagy éppen a szaxofonnal énekel együtt, káprázatos hangszerként kezelve a hangját. Az Alma című kompozícióban olyan ragyogó, kiegyensúlyozott és izgalmas zenei szövetet hoznak létre, amely ritkaságszámba menne bármilyen „komoly” műfajban. Vagyis hát nagyon is komoly műfaj, amelyet művelnek, legyen szó inkább dalszerű, vagy inkább táncszerű, vagy inkább rögtönzésszerű darabról. Ütősük, Kertész Ákos fenomenális, gitárosuk, Varga Kornél is kitűnő, és a basszusgitáros Boros Attiláról, akinek magabiztos jelenlétét, egy-egy izmos megmozdulását rendszeresen nyugtázzuk, alig hisszük el, hogy beugró.

A koncert műsorában meghatározó szerepet játszottak a balkáni (bolgár és macedón) népzenére épülő számok. Ezekben a gitár- és dobközpontú modern hangzást az autenticitás, a valódi népzene varázsával vonja be a hegedű és tárogató (vagy a hozzá nagyon hasonló szopránszaxofon) unisonójának hangzása. Itt kell megemlítenem azt a nevet, amellyel még tartozom: Cserta Balázs, az együttes Benjáminja tárogatón, szaxofonon és egy általam nem ismert elektronikus fúvós hangszeren játszik, csak annyit mondhatok: fenomenálisan.

Fabula Rasa. Szkárossy Zsuzsa felvételei.

Végül egy szó a balkáni darabok ritmikájáról. Ezek tele vannak sántító, aszimmetrikus bolgár ritmusokkal, mégpedig állandóan változókkal. S amilyen fergetegesek, elemi erejűek a közönség számára, olyan hideglelősen nehezek az előadóknak (kivéve a balkáni népzenészeket, de ott ezt az anyatej összetételével oldják meg). Ugyanez hat előadóval, tökéletes, hibátlan összhangban, maga a boszorkányság. Bartók Béla annak idején jól megírta a véleményét a hivatásos svájci zenész urakról, illetve képzésük egyoldalúságáról, akiknek a Divertimento ugyancsak szelíd aszimmetrikus ütemei alig leküzdhető nehézséget okoztak. Nos, hát a Fabula Rasa jóval magasabb osztályt képvisel, mint holmi svájci kamarazenekar.

Kapcsolódó cikkünk: Nyári fesztiválok 2008