 A Trans Balkan Collective a Nyár a Lánchídon színpadán. (Szkárossy Zsuzsa felvétele.) |
Azonban elöljáróban el kell mondani, hogy a Lánchídon megteremtett kulturális nyári vigasság remek ötletét egyszerűen felőrli a vásári jelleg. Rettenetes érzés az átverésre bazírozó lacikonyhások (hol vannak ilyenkor az APEH ellenőrök?!) és a kisgyermek-korú pultosok tengerében forgolódni, miközben se könyv-, se CD árust nem sikerült fellelnem (egy kulturális rendezvényen). Ahogy a nyári fesztiválok támogatását összesítő oldalon olvasom, ez a rendezvénysorozat részesült az egyik legmagasabb állami támogatásban, amivel szemben elsősorban az vet fel aggályokat, hogy a számlaképtelen, extraprofittal dolgozó vendéglátó egységek (krumplis lángos 1500 Ft!) mellett egyszerűen rosszul mutat a magas kultúrára való hivatkozás. Ugyanis ennek a zsírszagú kirakodóvásárnak semmi köze ahhoz, hogy a zenészek – köszönhetően professzionális szemléletüknek – milyen teljesítményt nyújtottak.
 A színpadon a Modern Art Orchestra. (Fotó: Szkárossy Zsuzsa) |
A forróság és a kritikus kényelme is azt kívánta, hogy szombaton a budai oldal utolsó két koncertjét kísérjük figyelemmel. Mint kiderült, a két koncert a nap koronájaként olyasvalamit nyújtott a mélán bámészkodó turistának és a céltudatosan a helyszínre érkező dzsesszrajongónak egyaránt, ami a nyári időszak dzsessz-ínségében a műfajra terelheti a figyelmet. A zongoristaként induló Kaltenecker Zsolt ma már elsősorban elektronikus billentyűs hangszereken játszik, amelyeknek karakterét a már testesnek mondható életműve során igen sajátságos irányba fejlesztette. Az alapok valahol a modális dzsessz környékén keresendők, ahol a harmóniánál a ritmus, a politexturális gondolkodás, az előadásmód, a hangszínekkel elért hatások mind fontosabbak, mégis, a vízszintes síkok egymásra épülése folytán kialakul a függőleges tagoltság is, azaz a harmóniai szövet. Kaltenecker zenei világának csápjai több irányba nyúlnak, a közönség mégsem az összegabalyodást érzi, hanem a tiszta képletek és a világos szándékok nyomában egy élvezetes, minden elemében mai dzsessz által válik érintetté.
 Kaltenecker Zsolt (Végső Zoltán felvétele.) |
A trió felállás olyasfajta intimitást teremt, amelyben a zenészek egyfelől szárnyalhatnak, másfelől viszont koncentrált figyelemmel kell kísérni a többieket. A Kaltenecker Trióban többen megfordultak már (Dés András, Papesch Péter); most a kezdetektől a csapatban doboló Borlai Gergő és a friss tag, a basszer Hárs Viktor játszottak Kalteneckerrel. A saját kompozíciók bőven adnak teret a szabad játékra, ami egyfajta improvizációt feltételez, különös módon mégsem lehet pontosan megmondani, hogy a ritmus vagy a dallam van-e éppen szabadjára engedve. Mert bizony erős keretei vannak Kaltenecker zenéjének, aminek ellenére most még azok is felfedezhettek egy jó adag finomságot, akik korábban már több alkalommal hallották a triót játszani. A dinamikai kiforrottság, a forte és a visszafogott pianók hullámzása az előadás – ha nem is indulattól, de mondjuk úgy: – muzsikusi mentális érettségtől fűtött erejét egészen a koncert végéig fokozta. A Kaltenecker Trió stílusa oly egyedi, hogy a nemzetközi mezőnyből is csak sánta példákat tudnék felhozni; mégis, John Medeskire kell hivatkoznom, amikor önmagát Keyboard Jockey-ként jellemezte. Kaltenecker Zsolt is több egy remek pianista-orgonistánál: ritmusorientált játéka, a modern hangszínek finom megválasztása és a társaival közösen bemutatott összjáték a Kaltenecker Triót bőven a magyar átlag fölé helyezi.
 Tóth Viktor (Végső Zoltán felvétele) |
Ha Kalteneckeréknél nem mondhattam, hogy a szólistát társai kísérik, a Tóth Viktor Tercett esetében bizony beszélhetünk sideman-ekről. Az állítás előtt nem áll előjel, és még az is igaz, hogy összjátékuk szintén lefegyverző, de a zenei szerveződés egyszerűen más, hagyományosabb alapokon áll. Az altszaxofonos zenekarvezető ifjú kora ellenére már körbejátszotta a magyar dzsessz szcénát, nemzetközi fesztiválszerepléseken aratott sikereket, és idén az év dzsesszlemeze díjat is neki ítélték. A „Climbing with Mountains” lemez ínyenceknek szóló szenzációja a világsztár dobos Hamid Drake, és az ő közreműködésének tükrében igazi truvájként értékelhetjük, hogy a Tóth Viktor Tercettben a formáció állandó dobosa, Jeszenszky György a koncerteken legalább olyan jól és ötletesen játszik, mint amerikai kollégája. Tóth apró közbevetése szerint olykor már ő sem tudja, hogy standardokat, vagy éppen saját kompozíciókat játszik: a tudatosság piciny jele itt valóban a helyén volt, mert a „Március”, a „Message for Fishes”, a „Snake” vagy az Ornette Colemannak dedikált „Ornette’s Smile” olyan bátor témákat vonultatnak fel, amilyeneket a mai dzsesszben nagyon kevesen vállalnak. Nagy hangközugrások, agogika, kifejező intonáció, erős ritmusváltások – és mindez olykor megdöbbentően kevés hanggal. Az elmélyült alkotás záloga – ahogy Tóthtól a koncert előtt megtudtam – a dél-Magyarországon folytatott koncentrált alkotói lét. Nyilvánvalóan a hétköznapi kihívásokra adott válasz az elvonulás, hiszen hogyan is születhetnének meg másképpen ezek a nagyszerű darabok. A bőgőn ezen az estén Szandai Mátyás helyett Peczek Lakatos Krisztián játszott, így a tercett tagjainak életkora harmincesztendőnyire húzódott szét. Úgy érezhettük, van egy nyelv, amellyel bármiféle vélt akadályt könnyen áthághatunk, és amely generációk között teremt párbeszédre alkalmas helyzeteket: ez a dzsessz nyelve.
Kapcsolódó cikkünk:
Nyári fesztiválok 2008