 Az Union Rézfúvós Kvintett |
A soros hétvégére ragaszott címke valójában arra kívánt utalni, hogy ezúttal nem világzenei együtteseket, nem is tánczenét kap a Lánchíd környékén ődöngő nagyérdemű, hanem kamarazenét, fúvós együtteseket, bécsi és egyéb klasszikusokat. Nem komoly zenét. A programot áttekintve, jól látszottak az arányok: a színpadra lépő együttesek jelentős része már a választott művekkel is elhatárolta magát e zsánertől. Voltak aggályaim: szerintem aki Bachtól a Beatlesig címmel hirdeti meg koncertjét, az nem annak bizonyítására törekszik, hogy a brit együttes zenéje is van olyan mély és értékes, mint Johann Sebastian Baché, hogy Paul McCartney ugyanúgy megértette az ég harmóniáit, és azt műveibe is tudta foglalni, mint a lipcsei kántor; éppen ellenkezőleg: az ilyen című produkciók annak igazolására törekednek, hogy Bach, ha ma élne, filmzenét írna. Mozart pedig alkalmasint egy rock együttesben lenne basszusgitáros. Mert aki Bachtól a Beatlesig címmel meghirdetett koncerten fog vonót, annak nem Bach a fontosabb – legalábbis akkor és ott –, hanem a Beatles. Hiszen könnyű sikert akar. A Berlini Filharmonikusok csellistái bevallottan azért alakítottak egy tucatnyi csellistából együttest, hogy temérdek pénzt keressenek. Hakniműsoruk címe majdnem ez: Bachtól a Beatlesig (bár ők egészen a Pink Floydig elmerészkedtek). Az ilyen műsorok jobban helyet találnának egy tánczenei koktélben, vagyis az e heti program a Lánchídon szervesen kapcsolódott a múlt hetihez.
Voltak persze üdítő kivételek, olyan együttesek, melyek sokkal invenciózusabban, értőbben játszották a programjuk első felét, a komoly zenei részt, mint a második, hakni hangulatú felvonást. Ilyen volt például a Union Rézfúvós Kvintett, melynek muzsikusai a XVII. század nagy német zenészének, Praetoriusnak és a méltatlanul keveset játszott németalföldi reneszánsz szerzőnek, Susatónak a műveit árnyaltabban és érzékenyebben játszották, mint estjük végén a könnyűzenei blokkot. (Volt alkalmam élőben hallgatni Philip Pickettet és rézfúvós együttesét: Susatót sosem hallottam még úgy szólni. Az ő eksztatikus megszólalásukhoz volt mérhető az Union játéka.)
 A Dunakeszi Koncertfúvósok |
A vasárnap délutáni műsort egy kevésbé színvonalas fúvóscsapat, a Dunakeszi Koncertfúvósok tették színesebbé (ők is vegyes: könnyű és komoly programmal örvendezették meg a délutáni sétálókat): az együttes szólóklarinétosa kicsit bizonytalan volt, de kétségtelenül a Koncertfúvósok legtöbbre hivatott tagjának tűnt. Monti – nem először és nem utoljára felhangzó – Csárdásának átiratában kimondottan brillírozott. Mind a Union Kvintett, mind a másnap fellépő, trombitások alkotta, Royal Fanfare Ensemble játékát a koncentráció, az alaposság, és az üdítő összhang jellemezte a leginkább. Sajnos, a Sturcz Vonósnégyes működését pedig éppenséggel ezek hiánya. Az együttes névadója, a csellista Sturcz András és a szóló hegedűs játéka nem volt makulátlan. Betudhattam a melegnek, annak, hogy könnyen elhangolódtak a hangszerek, és még a pódium mögött gyakran elhúzó szirénázó tűzoltóautóknak is (a helyszín sajátos bája…), de a zenéjük mozdulatlanságát, azt, hogy még a Vivaldi átdolgozásból is hiányzott a tűz, már nem.
A Royal Fanfare olyan zenéket választott, melyekkel meg tudta mutatni, hogy a régi táncok, az udvari muzsika – mert vérbő volt, virgonc és extázisba hajtó – igencsak emelkedetté tette a bálok vagy vacsorák hangulatát; a pesti oldalon muzsikáló Radics Ferenc viszont adós maradt azzal, hogy megértesse, miért lelkesedtek a múlt század elején – még komoly és meglett családapák is – a cigányzenéért. Pedig jól bejáratott slágereket hozott a pesti hídfőhöz – Dinicu Pacsirtáját, Monti Csárdását, ám előadása sem személyes nem volt, sem elég érdekes. Csak annyit mondott ezekről a leginkább kockás abroszos helyekre szorult művekről, amennyit egy átlagos prímás. Radics Ferenc kiváló hegedűs, de túl sokat használja a cigányzenészek műfogásait, magyarul: túl sok a játékában a virga (a vibrálás).
 Radics Ferenc és zenészei. (A szerző felvételei.) |
Szombat este hallottam azt a koncertet, amit – egyedül – mertem volna komolyzenének titulálni. Bár Tömösközi László marimba játékára sem lehetne azt mondani, hogy komoly. Tömösközi remek technikával nagyon nehéz huszadik századi műveket szólaltatott meg. Tán csak Piazzolla műve, a Libertango lógott ki a sorból. Az amerikai – Pulitzer-díjas – gitárművész, Joseph Schwantner francia impresszionistákat is idéző, furcsa színekkel gazdagított műve is nagy felfedezés volt, akárcsak az argentin Augusto Marcellino brazil népdalokat feldolgozó kompozíciója, vagy a marimbás L. H. Stevens munkája, valamint Eugene Novotney Minute of News című kisdobra írt szösszenete (érdemes felkutatni a youtube-on), ami inkább volt meglepő és fordulatos, mint nagy mű, de ezen az estén üdítően hatott.
Kapcsolódó cikkünk: Nyári fesztiválok 2008