Képek a "rombolni nem színházat építeni szívesen" című előadásból

A Notóriusok eddig lezajlott előadásain – Gábor Miklóssal szólva – nagy géniuszokat, nagy bitangokat, és a két halmaz közös metszetét egyaránt megidézték. Jó másfél évszázad színházi emberei vonulnak fel élő panoptikumként a Kamrában, illetve a Bárdos Artúr írásaiból készített Becses testüket se hanyagolják el esetében a Sufni terében. (Szerencsés és adekvát választás egy utcával arrébb vinni épp ezt az előadást, hogy az egykori Koronaherceg utcai Belvárosi Színház genius locija is megsegítse a szellemi örököst.) Mégsem vádolható színházi belterjességgel a vállalkozás: a színháztörténetre rávetül a köztörténet, és a két kórkép ugyanazt mutatja.

Keresztes Tamás és Kovács Lehel

Ellentmondásoktól sem mentes hőseink egy része a múlt árnyaiként nem velü(n)k vagy bennü(n)k élő történelmet, hanem a lezárt, ám nem kevés tanulsággal bíró múlt fejezeteit képviselik. Ezek, „a magyar színháztörténet néhány jellemző, küzdelmes, és sokszor helyrehozhatatlan eseményei” a mi közös, feldolgozásra váró örökségünk (és struktúravitázó jelenünk), amivel a Katona-alapító korosztály, a harmincasok és a sorozat indulásakor még színművészeti egyetemisták megismerkednek és megismertetnek, szembesülnek és szembesítenek. „Akkor emlékezünk leghatásosabban és leghasznosabban, ha pontosan, szárazon számot adunk a helyzetről” – idézik A rendőrfőnök jó fiúban Hevesi Sándort. Az ismeretterjesztés és önvizsgálatra késztetés a felelős értelmiségi attitűdje, a citáltak közül ebben magukkal szemben a legkönyörtelenebbek, ha úgy tetszik, a legnotóriusabb igazságkeresők Egressy Gábor, Szacsvay Imre, Somlay Artúr.

Fullajtár Andrea és Elek Ferenc

Ki mondta, miért mondta? A dokumentumszínház alkotói nem minősítenek és nem ítélnek. A Bán Zoltán András, Bezerédi Zoltán, Enyedi Éva, Fodor Géza, Lengyel György, Máté Gábor, Tiwald György, Török Tamara, Zsámbéki Gábor válogatta-szerkesztette szövegek minden manipulatív szándéktól mentesen példákat sorolnak, idéznek, és „mindössze” (ön)kritikus hozzáállást, józan észt kívánnak. Bíznak a szavak erejében, bár az egyes előadásokhoz választott formák eltérést mutatnak. A sorozatkezdő, a 2007-es Budapesti Őszi Fesztiválon bemutatott, az ötvenes évek színházi szövetségi közgyűléseit feldolgozó Az emberek veszedelmes közelségében, valamint az eleddig utolsó, a 2007 tavaszi-nyári eseményeket, a Merlin színházi struktúravitát, illetve a Balázs Péter szolnoki kinevezése keltette aggodalmas pécsi napokat idéző „rombolni nem színházat építeni szívesen” dokumentumdrámák; a második, a Thália Társaságról szóló A rendőrfőnök… ugyanennek a műfajnak zenés kabaréra hangolt változata. A legkevésbé sikerült című Rendhagyó Zárórában kvázi-tévéműsor készül, amiben a kérdező a sorozat egyetlen nem színész közreműködője, az m2-n az éjszakai interjúkat készítő Veiszer Alinda. A Bárdos Artúrról szóló Becses testüket… és az Egressy Gáborra koncentráló Halljátok végszavam: ártatlan vagyok! életrajzi játékok: előbbié a sorozatban a legzártabb, legkevésbé színházszerű darab, Máté Gábor felolvasóestje, utóbbi különböző prózai műfajokból (vers, levél, naplórészlet, újságcikk, tankönyvi szöveg, anekdota), drámarészletből összeállított biografikus kollázs.

Tenki Réka

Színpadi megvalósításukat tekintve nemfikciós oratóriumokról van szó, középütt a szcenírozott felolvasás és a „rendes” előadás között. A kevés kellék, a tér ökonomikusan utalnak a megidézett helyre és időre. Az ötvenes évek kommunista vöröse dominál Az emberek…-ben, a „rombolni nem…” hosszú asztalaiban és a csikkel teli hamutartókban nem nehéz ráismerni a Dante Caféra, és aha-élmény mindegyik előadásban a jelmezek sok apró részlete. Önreflexiótól nem mentes utalás Rezes Judit újra történelmi idegenvezetőként, (ld. Kazamaták), Nagy Ervin pedig, még ha kevéssé maszkírozva is, de Kossuthként (ld. Hídember), a pálmát azonban magasan A rendőrfőnök…-beli Vadkacsa-próba viszi el, ahol Fullajtár Andreát, Fekete Ernőt és Keresztes Tamást Hevesi Sándorként instruálja Elek Ferenc.

Bezerédi Zoltán, Kovács Lehel és Rajkai Zoltán. Fotó: Szkárossy Zsuzsa

Sokalakosak a tablók, vászonra vetítve szerepelnek rajta maguk a megidézettek, akikre ha külsőleg nem is hasonlítanak a játszók, gesztusaikban empatikus iróniával megidéződik szerepnevük s -hevük. Olyannyira, hogy képes Hajduk Károlyt Major Tamásnak, Jordán Adélt Honthy Hannának, Kovács Lehelt Egressy Gábornak, Tenki Rékát pedig másfél órán belül, szemrebbenés nélkül Magács Lászlónak és Czapkó Antalnak nézni.

Kellett, nagyon kellett ez a tükörbe nézni, múltat feldolgozni, kapcsolódási pontokat keresni nem szerető, a (jobb terminus technicus híján) szakértői színházi hagyománynak csírájával sem bíró tájékunkon ez a sorozat, s hogy miért, annak tanulságait felnőtt módjára mindenki vonja le magának. De most aztán – Bárdos Artúr szavait kölcsönözve – „Elég a szóbeszédből! Meneküljünk! Egy minél aktívabb tevékenységbe. A színpad!”

Vö. Gabnai Katalin: A sikerülés remek órái / Notóriusok I-II-III-IV-V.
Koltai Tamás: Pamflet anno 1950 / Az emberek veszedelmes közelségében
Szántó Judit: Mic vogmuc / Az emberek veszedelmes közelségében
Urbán Balázs: A király halódik / "Halljátok végszavam: ártatlan vagyok!"
Koltai Tamás: A Balázs Pétereknek áll a zászló / "rombolni nem színházat építeni"
Pethő Tibor: Verbális lincselés / "rombolni nem színházat építeni"
Molnár Gál Péter: Önagyonülésezők / "rombolni nem színházat építeni"
Tompa Andrea: Kékszem még a szakma / "rombolni nem színházat építeni"

Herczog Noémi: Valóságos fikció, avagy színház az eltűnt idő nyomában