Abban, hogy Haruki Murakami Norvég erdő (1987) című könyve világsikert aratott – ha tetszik, ha nem – jelentős szerepet játszott a nyolcvanas évek végén virágba boruló emo-mozgalom. A világfájdalomtól sújtott, a lét értelmetlenségén borongó, az öngyilkossággal mint lehetőséggel komolyan számot vető XX. századi ifjú Wertherek tömegével rohamozták meg a könyvesboltokat előbb Japánban, majd világszerte, hogy részesei legyenek a nosztalgikus húrokat pengető, szexuálisan szókimondó, fanyar humorú veszteségkatalógusnak.
A sokszereplős, emlékekből, álmokból, hangulatokból építkező könyvet sokan megfilmesíthetetlennek tartották, és a roppant tehetséges francia-vietnámi rendezőnek, Tran Ahn Hungnak (A zöld papaya illata, A riksás fiú, Az élet csodái) is hosszú évekbe és számos, az íróval folytatott egyeztetésbe került, míg végre tető alá tudta hozni a halál és a pszichés zavarok árnyékában megszülető egyetemista szerelmek történetét.
A John Lennon jegyezte Beatles-számot címként választó mozi a tajvani operatőr, Ping Bin Lee beállításainak köszönhetően igazi vizuális orgia: a természeti képek a havas tájtól a viharos tenger nyaldosta sziklaszirteken át a verőfényes erdőkig tökéletesen rezonálnak a szereplők lelki hullámzásaira, változékony hangulataira. A Norvég erdő stílusos, szép film, bár helyenként kissé túlesztétizált és didaktikus: csak rójuk sorra a köröket percekig körbe-körbe, vagy „Tarr Bélásan” nyomon követjük szereplőinket hol az egyetemi városban (Tokió), hol egy szélfútta, vidéki zöld mezőn. A külső helyszínek mellett a belső tereket is úgy fotózta az operatőr, hogy a néző „szerelemre legyen hangolva”: az eső tompán veri a hatalmas ablakokat, a nap melegen beragyogja a szobát, az uszoda vize szinte elringatja a szerelmeseket. A lényeg, hogy minden az illékonyságról, a változékonyságról, a megfoghatatlanságról és az intimitásról szóljon: a lélek rezdüléseit kell a képek nyelvére lefordítani.
 Jelenetek a filmből |
Ez utóbbi azért is lényeges, mert maga a történet a hullámzó érzelmekről szól. A film középpontjában Toru Watanabe (Matsuyama Kenichi) és Naoko (Rinko Kikuchi) szerelme áll, ami lényegében a gyászra adott válaszreakció: közös barátjuk, Kizuki (aki Naoko kedvese) alig húszévesen öngyilkosságot követ el – az okra sosem derül fény. Watanabe és Naoko évekkel később összefut egy tokiói parkban, rövid randizgatás után pedig összejön. A lány amúgy is törékeny lelkét és érzékeny pszichéjét azonban annyira felkavarja a nem várt, szexuálisan is katartikus szerelem, hogy kitör rajta a skizofrénia és egy távoli pszichiátria bennlakója lesz.
Watanabe tehát egy virtuális, van is, nincs is kapcsolatba kerül, amit a valóság, a napi ingerek szép lassan felülírnak. Megismerkedik Midorival (Mizuhara Kiko), a cserfes, szenvedélyes, extrém lánnyal, aki tud ugyan a távoli barátnőről, de ez nem különösebben zavarja. Ha nem is mondják ki, a film tétje lényegében az, hogy Watanabe hogyan választ a két lány között? A választás pedig több annál, mint hogy a fiú a két rivális közül végül melyikük mellett horgonyoz le: választania kell a múlt és a jövő, a halál és az élet, az illem és az ösztön, a hűség és a csábítás között.
 A képek forrása: PORT.hu |
Épp emiatt válik a Norvég erdő a passzív Watanabe emocionális fejlődéstörténetévé, amit a mellékszereplők sorsa szintén nagyban befolyásol. Így például a playboy szobatárs, Nagasawa (Tetsuji Tamayama) párkapcsolata: a zabolázhatatlan, független Nagasawa nyitott viszonya lényegében tönkreteszi, felőrli és öngyilkosságba hajszolja a hivatalos barátnőt (Eriko Hatsune), így hősünk – kimondatlan párhuzamot vonva a saját életével – közvetlen közelről tapasztalja meg, hogy mivel járhat a görcsös ragaszkodás egy illúzióhoz. Az egykori barát, Kizuki és a szobatárs barátnője nem az egyetlen azonban, aki a halált választja a filmben – a legnagyobb fájdalom akkor éri Watanabe-t, amikor Naoko sem küzd tovább a démonaival, a hangokkal a fejében, a sosem látott Midorival, vagy a halott kedves szellemével, és felköti magát.
Főhősünk nem amerikai típusú, cselekvő ember, sokkal inkább belül éli meg a történéseket, a szerelem és a halál kibogozhatatlannak tetsző összefonódását. A vonzások és választások zavarában végül azonban elsajátítja a szerelem nyelvét, megtanul különbséget tenni a vágy és az elköteleződés, a viszony és a kaland, az illúzió és a realitás között. És hogy mi köze mindehhez a norvég erdőnek? Naoko kedvenc Beatles-száma a japán film Madeleine süteménye – ahogy Marcel Proust elbeszélőjének a sütemény íze, úgy Watanabenek a John Lennon-szerzemény dallama segít abban, hogy lelki utazása során az eltűnt idő nyomába eredjen.