"A halál villámgyors vágást végez az életünkben: vagyis kiválogatja a valóban jelentős momentumokat, és sorrendbe helyezi őket, ezáltal végtelen, ingatag és bizonytalan, tehát nyelvi szempontból megragadhatatlan jelenünket világos, stabil, biztos, tehát nyelvi szempontból jól leírható múlttá alakítja át." Pasolini a Megjegyzések a plánszekvenciáról (Eretnek empirizmus) című munkája – melyből az idézet származik – most nem a szerző vágásról vagy halálról alkotott elképzelését érzékeltetné (vagyis azt, ahogy a vágás kiválogatja a szubjektív plánszekvenciákból a jelentőségteljes momentumokat és összehangolásukkal objektívvé teszi azokat). Sokkal inkább életrajzírójának, Nico Naldininak, a költő-író-filmrendező unokatestvérének azon gesztusáról, mellyel úgy formálta könyvének anyagát, hogy az egyszerre törekedjen az objektivitás, egy szubjektum tényekre alapozó és részletes bemutatása és egy jól olvasható életregény felé.
Nico Naldini könyve napló, levél, interjú, cikk, kritika, tanulmány és vers hatalmas – mint ahogy azt Kelemen János az Utószóban megjegyzi -, filmszerű montázsa, amit az ugyancsak költő-író-filmrendező életrajzíró a maga visszafogott, tárgyilagos nyelvével kapcsol egybe, rendezi egy elbeszélés heterogén, mégis hézagtalanul összeálló szövegévé. Nemcsak szerkesztés-technikájában, de írásmódjában is van valami filmszerű. Jelenidőt használ, mely egy kimért, pontos, de nem szűkszavú, kommentártól, felesleges halmozástól mentes kijelentő attitűddel társul. Gyakran él sűrű leírásokkal, például „hősei” jellemzésekor, mely szintén a filmkép részletgazdagságát adja vissza. Pasolini apjáról, Carlo Pasoliniról például így ír: „Barna haja már ritkul, szeme fekete, tiszta, vonásai markánsak. Roppant erős férfi, kiváló katona. Büszke nemesi származására, katonai körben nagy tiszteletnek örvend. Bozontos szemöldöke – bal oldalon monoklit szorít – kifogástalan egyenruhája, sima modora miatt halványan emlékeztet von Stroheimre.” Távolságot tart, melynek legszemléletesebb példája, hogy saját magát egyes szám harmadik személyben említi, de mégsem válik kívülállóvá, nem helyezkedik mindentudó magaslatokba, sokkal inkább egy alapos (valószínűleg a legalaposabb) tudású, visszafogott hangú tanúként jelenik meg. Nem él vissza helyzetével, csak akkor szól, ha nincs olyan dokumentum, mely helyette informálhatna. Ez a fajta egyszerű precizitás ellentétben áll Pasolini gyakran költői naplótöredékeivel, leveleivel, a két módszer mégsem feszül egymásnak. Naldini folyamatosra szőtte össze saját főszövegét Pasolini töredékeivel és a különböző vendégszövegekkel: könyve ettől válik izgalmas olvasmánnyá. A folyamatos élmény egyetlen zökkenője a megjelenő nevek és az olasz címek (melyeket csak első előfordulásukkor fordítanak) tömkelege. Egyedül a filmes vonatkozású adatok közötti eligazodásban nyújt segítséget a könyv jegyzetanyaga.
„A november 1-jéről 2-ára virradó éjszakán Ostiában, a hajdani hidroplánállomás közelében, ahol az előző nyáron – a filmben buja növényzetű mitikus természetté változott poros és szemetes lapályon – Az Ezeregyéjszaka virágai legérzékibb és legvidámabb jeleneteit vették föl, Pasolinit meggyilkolja egy tizenhét éves fiú” – e furcsa mondattal zárul Naldini műve, mielőtt átadná az utolsó szavak helyét Contini idézetének és Caproni epigrammájának. A máig rejtélyes körülmények között meggyilkolt rendező haláláról meglepően információszegény tájékoztatás ez, miközben különös, a korábbi stílustól eltérő párhuzammal festi le a halál helyszínét, Pasolini talán legélettelibb filmjének kontrasztjával. A halál a könyv végét is jelenti. E befejezés világítja meg leglátványosabban írója szándékát: Pasolinit csak Pasolini fejezheti ki. Hiányzik az ekkor még be sem mutatott Salò visszhangja, nincsenek reakciók, elméletek, nekrológok, csak két búcsú.
Mindabból, ami ebben a könyvben történt, csak az egész középpontjában álló gondolkodó érdekes, akit haláláig hajtott a kapitalizmusra épülő társadalom elutasításának és a valóságábrázolás kutatásának szenvedélye. Az utóbbi már tizenhárom évesen a rajz vagy Akhilleusz pajzsa kapcsán megfogalmazódik a fiatal Pasoliniben. Vezérszálként vonul végig életén, így a könyvön is, a friuli nyelvjárás és a paraszti világ iránti kíváncsiságtól egészen addig, amíg megtalálja a filmet, amely számára a valóság nyelvének írott formája volt, mely „a valóságot fejezi ki a valóság által” (Az avantgárd vége). Az Utcakölykök című 1955-ös könyvének argónyelvétől a Máté evangéliuma szikár szöveghűségén át a Medea vagy Az Ezeregyéjszaka virágai dokumentumfilmszerű jeleneteiig, vagy éppen „az elviselhetőség legvégső határát” megcélzó Salò-ig, a valóság nyelvének leírása, a kifejezés lehetőségei foglalkoztatták. A rajta kívül álló dolgokra, akár tőle, akár róla szólnak, csak addig kíváncsi összegzője, amíg a művészről beszélnek. E beszéd azonban, mely montázsát tekintve Naldini műve, nem megfejteni kíván, csak minél tökéletesebben és elfogulatlanabbul ábrázolni, teret engedve a Pasoliniről szóló ezerféle hangnak és az olvasó belátásának.