A Népek zenéjének szentelt hétvégén a kihajózók a Dunán leutazhattak, át Szerbián és Románián, hogy aztán bejárják a Földközi-tengert, horgonyt vessenek Marokkóban vagy Izraelben, majd a Boszporuszon átkelve a Fekete-tengerig juthattak, közben megpihenve a bolgár tengerparton, majd fel, egészen Odesszáig. Az utazás szédületes volt, tele nagy élményekkel – a mámorhoz ezúttal nem kellett élni az ötszáz forintos fröccsökkel vagy a majdnem ennyibe kerülő dobozos sörökkel. 

 

Mikor a partra kiértem, éppen egy kolumbiai – a koncepcióba tehát legkevésbé illő – együttes csomagolt. A Nagy és a Kis Zenei Pavilon zökkenőmentesen működött együtt: amint véget ért egy koncert az egyik színpadon, elkezdődött egy másik a csecsebecséket, késeket, kerámia szobrokat, bőrdíszművet áruló fabódékkal és kifőzdékkel zsúfolt kirakodóvásár túloldalán. A kolumbiai zenekar után Kátya Morozova lépett fel egy szál gitárral. Az energikusan, de finoman fogalmazva sem pontosan éneklő fiatal hölgy népszerű orosz dalokkal érkezett. A lemezeken a medley, azaz egyveleg szóval jelölik az efféle vegyes összeállítást: került a zenei salátába egy kis Katyusa, egy kis orosz népdal (a Nyírfácska), de volt benne Moszkva parti esték és nem kevés Viszockij is, mindazon idősebbek örömére, akikben még elevenen élnek a népszerű orosz nóták dallamai. Az orosz filmek diadalmas hősnőit idéző lány az egyveleget követően népszerű slágerek oroszosításának látott neki, miközben balalajkájával kísérte énekét: a Venus különösen elragadó lett, bár a Bananarama feldolgozásához jobban hasonlított, mint az eredeteihez (ez a holland Shocking Blue-t dicséri), de sebaj, az előadás minden fals hang ellenére lendületes volt. 

 

Kátya Morozova alig hagyta abba, amikor a Chalaban vezetője, a marokkói származású Said Tichiti szólalt meg a másik oldalon. Szép magyarsággal ismertette, hogy együttesük tradicionális arab zenét játszik: az afro-arab népzene első számú képviselői több mint egy évtizede Közép-Európában. Akcentusa mellett egy-két elvétett szava is arra utalt, hogy anyanyelve a francia. A Chalaban zenéje a szufiban, az iszlám misztikus ágában gyökeredzik. Az együttes javarészt qawwal stílusban játszott. A qawwal szerzemények vagy Allahot és az ő prófétáját ünneplik (hamd, naat), vagy szerelmes dalok (gázel). A dalok szövegéből arra következtettem, hogy a Duna-parton javarészt a vallásos dalokból kapott a hallgatóság. A Chalaban, ha nem is annyira, mint a qawwal legnagyobb sztárja, a XX. század egyik legnagyobb énekese, Nusrat Fateh Ali Khan, de azért felpörgeti közönségét. Ezekre a dalokra is lehet dervisként forogni, extázisba esni – kinek-kinek kedve és energiái szerint. 

 

Egyébként majd minden fellépő kicsattant az energiától ezen a szombat estén. Volt, aki esküvői dalokkal, volt, aki népzenével, volt, aki a vallásos énekekkel érte el a kellő hatást: a lábak önkéntelenül dobogni kezdtek, a kezek meglendültek. Alig akadt a színpad előtt olyan, akin ne uralkodott volna el a táncolhatnék. 

 

A Zydeco Cha Cha slágereket kevert, boogie-woogie-t blues-zal, funkyval, a rock and roll olasz változatával. És zydecoval – ez Lousiana és New Orleans zenéje: keveredik benne a francia bevándorlók sanzonja, a spanyolok son-ja és az afroamerikai népzene, a blues alapja. A zydeco olyasvalami a zenék között, mint amilyen a nyelvek között a kreol. A kiváló, rendkívül ügyes szájharmonikás Szabó Tamás vezette együttes persze inkább olyan slágerekkel ért el sikert, mint a Hurricans (Johnny Rivers dala), s nem annyira az eredeti és olykor kifejezetten bús zydeco dalokkal.

 

Nem csak a Zydeco Cha Cha, de a következő nagyszínpados, a kétségtelenül az est legismertebb zenekarának számító Vodku is eltért alapstílusától az utóbbi években, többé-kevésbé a népszerűség érdekében. 1992-ben azért alakult az együttes egy vodkázás után, hogy az odesszai kocsmadalokat népszerűsítse. A hazai kocsmák közönsége fogékony volt e dalokra, s mondom ezt úgy, hogy a Vodku nem egy fergeteges bulijába volt szerencsém belecsöppenni pesti rom- és egyéb lepukkant kocsmákban. Az együttes neve is rövidült, a Vodka a torokból vagyis Vodku v glotkuból röviden Vodku lett, és ma már az együttes játszik bolgár, balkáni, cigány, albán, román dalokat is. 

 

A meghatározó tagok a nagy ámbitusú hanggal rendelkező, tisztán és szépen éneklő Bede Sári (hangjának szépsége különösen a Szól a kakas már-ban, ebben a tradicionális, gyönyörű, és egyébként Izraelben is szent dalként énekelt nótában tűnt fel), a virtuóz hegedűs, akinek hangszere igen szépen dalol, Szabó Árpád, és a klarinétos Nedeczky Júlia. A hangszer-összeállítás azt sejteti, hogy a csapat valójában klezmer együttes, de valószínűleg a tagok kézzel-lábbal tiltakoznának ez ellen, ahogy a népzenei együttes minősítés ellen is. A koncert elejének egyik legfergetegesebb dala a krakkói úton felszedett, egy lengyel kocsmában tanult dal volt, ezt az együttes egyik legismertebb szerzeménye, a lassan, lírain induló, de bevaduló Diódal követte. A rá következő számot az együttes Forlánnak ajánlotta, az uruguayi focistának (aki tán éppen akkor lőtte bombáját): egy galíciai dal volt, erős klezmeres ízekkel. A sokszínűség érzékelésére: ezután jött egy Boban Markovic-os szerb nóta, egy haszid lakodalmas tánc, majd a már említett Szól a kakas már. 

 

Késő délutánra a por egyre magasabbra szállt. Egyre többen jelentek meg a lampionokkal teleaggatott fák alatt a Duna partján. Kimerészkedtek a hajókról az amerikai utasok is (a tömegben feltűnni láttam a szomszédos szállóban megszállt Anthony Hopkinst is). Az Alkoholos dal mámora még tartott egy darabig.