Hiába is írnak könyvtárnyi tudományos munkát, a történelmünknek mindig is lesznek, maradnak vitatott pontjai, amelyen minden nemzedék elnyammog majd. Áruló volt-e Görgei Artúr, miért ölt valójában Lee Oswald, és valóban megakadályozhatta-e volna a második világháború kitörését Neville Chamberlain, az angolok miniszterelnöke a müncheni konferencián. A válasz függvényeként képzeljük el az idős politikust is: piszmogó pacifistaként, a helyzetből mindent kihozó realistaként vagy naiv idealistaként, aki megpróbált alkudozni az ördöggel, és nem járt sikerrel.
Aki a komplexebb képre kíváncsi, annak David Faber igen alapos és körültekintő könyve adhat válaszokat, ami nálunk 2016-ban jelent meg és a megbékítési politika válságát járja körül München címmel. Ahogy a Sunday Telegraph írta a műről: az európai diplomáciatörténet egyik legmocskosabb eseményének megrendítő rekonstrukciója.
Aki viszont inkább a fantázia és a fikció felől közelítene, annak Robert Harris-regények filmváltozata adhat támpontokat. A szerző neve messze nem ismeretlen a magyar olvasók és moziba járók előtt, hiszen számos műve olvasható magyarul (köztük a München is). Roman Polanski két filmet is forgatott a műveiből: a Tiszt és kém a Dreyfuss-ügyet tárja fel Georges Picquart ezredes szemszögéből, aki nem sokkal az ügy után kerül a francia hírszerzés élére. A Szellemírónak viszont már nem volt konkrét történelmi háttere, azzal a gondolattal játszott el, hogy mi lett volna, ha a CIA a brit miniszterelnök feleségét szervezte volna be, s így befolyásolta volna.
Mindkét alkotás alapvetően kémfilm volt, ami a thriller elemeit felhasználva bonyolította a cselekményt. Persze Roman Polanski ügyesen felerősítette a könyvek által (főként a Tiszt és kém) feszegetett történelmi dilemmákat és társadalmi kérdéseket, köztük a francia hadsereget átitató antiszemitizmus problémáját. A München is hasonló recept alapján készült: az 1938-as müncheni konferencia körüli eseményekre húz fel egy erősen fikciós szálat, amely megint csak a kémkedés, illetve az ügy hordereje miatt kémmé váló civilek felől közelít.
![]() Jelenetek a filmből |
Az angol külügyminisztériumban dolgozó, közepesen fontos hivatalnok, Hugh (George McKay) együtt tanult Oxfordban a német Paul Hartmann-nal (Jannis Niewöhner). Ám a háború előszele, s főként az, hogy Paul hazatérve a nácik lelkes hívévé vált, elsodorta egymástól őket. Történetünk idején viszont a német fiatalember már a hazai ellenállás oszlopos tagja, egy olyan csoporté, amely csak a megfelelő jelre vár, hogy kiiktassa Hitlert. Mivel Hitler az utolsó pillanatban visszakozott, a merénylet kísérlete hamvába holt, így más módon kellene megakadályozni a háborút, a Führer tébolyult terveit. Egy titkos dokumentumot kellene eljuttatni a konferenciára érkező miniszterelnöknek, amelyben Hitler világosan kifejti valós, cseppet sem békés szándékait. Így kapóra jön a régi angol barátság.
Hasonló dokumentum valóban létezett. A Führer 1937-ben a Birodalmi Kancellária egyik novemberi ülésén félreérthetetlenül fogalmazott: „Arra az elhatározásra jutottam, hogy Németország élettérproblémáját legkésőbb 1943 és 1945 között megoldom.” Azt pedig, hogy mit is gondolt élettér alatt, már a Mein Kampfban elég közérthetően elmagyarázta: hódító háborút. Harris regénye csupán annyit tesz, hogy mindezt dramaturgiailag jóval feszesebben adja elő: némi kémjátszmás felütéssel Chamberlain orra alá dugják az ékesszóló bizonyítékot.
![]() |
De mit lehet tenni az utolsó pillanatban? Mi állíthatná meg az akaratát szívósan és ellentmondás nélkül végrehajtó Hitlert? Az utókor szemszögéből a naivak még reménykedtek, hogy a józan ész valamennyire hat majd Németország vezetőjére, és készültek a háborúra; az éleslátók, miközben kicsit még reménykedtek, már eleve készültek a háborúra. A kocka tehát már mindenképpen el volt vetve. Chamberlain így is, úgy is báb maradt a sakktáblán, bár a regény és a film ezt a képet megpróbálja árnyalni, és előrelátóbb, ravaszabb politikust farag belőle, aki bár kudarcot vall, mégis megveti a későbbi szövetség alapjait. Úgy győz, hogy közben veszít. (A magyar lélek számára oly ismerős képlet szerint.)
A teóriához meg is találták a megfelelő színészt, Jeremy Irons ugyanis karizmatikus és lendületes alakításával szinte már „rehabilitálja” a más filmek (a Churchill szemszögéből mesélő alkotások, mint például A legsötétebb óra) által kifigurázott, rövidlátó miniszterelnököt.
![]() A képek forrása: MAFAB |
Irons játékához nem is nagyon ér fel senki: McKay ügyesen, de messze nem áttörően alakítja a muszáj Herkulesként az események közepébe sodródó, a bátorságát lassan megtaláló hivatalnokot. Jannis Niewöhner világmegváltó elszántsága és eltökéltsége viszont sokszor túllő a célon, néha már paródiába illő. A legbántóbb viszont a Hitlert alakító Ullrich Mathes, aki olyan élethű, mintha csak egy panoptikumban állították volna ki. Visszasírjuk Bruno Ganz félelmetes alakítását. Más kérdés, hogy A bukásban Mathes maga is remekül alakította a csontig elkötelezett propagandaminisztert, Goebbelst. Úgy tűnik, az előrelépés nem tett jót neki.
A München fikciós történelmi film, amely konkrét események kapcsán töpreng el a már eddig is megfogalmazott dilemmákon. Újakat nem fogalmaz meg, ám a kort viszonylag ügyes kézzel ábrázolja, és a feszültség felépítésében és fokozásában sem fog mellé. Persze azért megnéztük volna, hogy Polanski mit kezd a nyersanyaggal. Christian Schwochow ugyanis (bár Uwe Tellkamp nagyívű regénye, A torony megfilmesítésével elévülhetetlen érdemeket szerzett) ebben a filmben jobbára csak a rutinját csillogtatta meg.