Mozart nagyon kedvelte korai operáját, az Idomeneo, Kréta királyát, amely előtt amúgy az akkor a húszas évei közepén járó szerző már legalább tíz színpadi művet írt. Mégis ez a barokk utóérzetű darab talán az első hivatkozási pont Mozart operakarrierjében, melyhez azért még ma is vissza-visszanyúlnak az operaházak. Miként azt a megemelt zenekari ároknak köszönhetően a Magyar Állami Operaházban is közszemlére teszik, ez az opera seria már nagyobb zenekarral szólal meg, ráadásul a recitativók és áriák között elrejtőzik benne egy-egy duett és tercett is. És bár a zene sejtet valamit a szerző későbbi színpadi műveinek grandiózus sikereiből, az Operaház zenekara mintha túlságosan is megfontoltan, óvatosan bánna a darabbal. Kocsár Balázs karmestert ez dicséri is, meg nem is. Dirigálása precíz, mellőzi az öncélt, ráadásul szemmel láthatóan van elképzelése az amúgy ritkán hallott műről, csak ez a vízió túlságosan is kimért. Már a nyitányból is hiányzik az a légies fennköltség, amit Mozarton kívül talán senki más nem tudott megkomponálni, ez a visszafogottság azután az egész estére kihat.
 Brickner Szabolcs (Berecz Valter fotói; forrás: OPERA) |
Az Idomeneónak ráadásul többféle verziója létezik, itt például a finálét nem a kórussal, hanem a címszereplő énekével zárják, melyre a közönség nem tud felkészülten reagálni – már égnek a villanyok, amikor szakaszosan feltör a taps. Ám annak, hogy valódi Mozart-élménnyel távozzunk, nem a zenei sorrendiség a legfőbb akadálya, hanem a látvány és a rendezői koncepció egésze.
Talán nem is kell feltétlenül rágódni azon, hogy az ókori Krétát miért a kétezres évek utópisztikus városképe képviseli, tele vírustesztelésről, háborús veteránok támogatásáról szóló, vagy épp öngyilkosságról lebeszélő reklámokkal a kihelyezett képernyőkön. De hát a túl sok konkrét tárgy megöli az időtlenség képi koncepcióját, így pedig a trójai háború érzete és az Idomeneo mitologikus mivolta is Neptun habjaiba fúl.
Almási-Tóth András, az Opera művészeti vezetője valószínűleg nem is sejtette, de furfangos ötletével – amikor a harmadik felvonás első percében színpadra vezényelt egy kutyát – saját magát buktatta le. Miközben a műértő közönség rajongja, a négylábú villámgyors távozásával az egész rendezői koncepciótlanságról rántja le a leplet. Bár ez sokak számára már addig is világos lehetett: ebben az Idomeneo-előadásban minden egyfunkciójú, magyarán Almási-Tóth András öntetszelgését szolgálja. A színpadon élőben közvetítő stábtól kezdve az anyaszült meztelenre vetkőztetett Neptun-imitátoron át, a jelenre túlontúl kacsingató, III. Károly koronázását megidéző reklámtáblákig. Az egyetlen komoly rendezői feladat a mozarti, illetve tengeri szörny metaforájának kibontása lehetett volna, amit itt a vírus és a zombi apokalipszis vált ki. A rendezés ráadásul szegény énekesekkel sem bánik jól, mert vagy koncepciózusan túljátszatja őket, vagy épp magukra hagyja, hadd énekeljenek perceken át egy helyben.
 Balga Gabriella és Baráth Emőke |
Idomeneo egy meglehetősen nehéz, szinte megoldhatatlan tenor címszerep, néhol drámai hangfekvést igényel, ugyanakkor a hiteles interpretációhoz a hang bel cantós rugalmassága is elengedhetetlen. Brickner Szabolcs hangereje – még ha nem is párosul lehengerlő hősiességgel – kétségkívül megvan, ám mozarti színezetre nem alkalmas. „Fuor del mar” áriájában a technikai bravúr megoldatlanságát hangjának tisztaságával és erejével ellensúlyozza.
Érdekes, hogy a nemzetközi színtéren is hódító Baráth Emőke mennyire kedvetlenül járja le az estét, ami betudható akár a rendezés viszontagságainak, vagy talán az adott nap hangi állapotának is. Pedig hang, technika és stílusismeret egyként a rendelkezésére áll, ám ez alkalommal talán túlságosan is tartalékolt velük. A Balga Gabriella által megformált Idamante a mű egyik kulcsfigurája, ha Verdi írta volna, akkor ő volna Radames, de Mozartnál ez általában egy jóval könnyedebb nadrágszerep. Olyan, amit a hazai előadás szerencsétlen jelmezválasztása egy még esetlenebb kisfiúvá tesz. Balga mezzoszoprán hangjára egyébként szintúgy nem lehet panasz, csak függetleníteni kell a látottaktól. Topolánszky Laura hangjának ereje és telítettsége is átütő Elektra szerepében – őt is talán csak a rendezés esetlensége köti gúzsba; pont akkor túlburjánzó a játéka, amikor nem kéne, és éppen akkor nincs mozgástere, amikor jól jönne neki a hely. Nagyáriájának is csak a bevezetőjét énekelheti el, de vajon miért? Pedig, ha valakit, őt érdemes lett volna jobban kibontani a közönség előtt. Az önmagában nem megoldás, hogy egész előadás alatt felemelve tartja pirosra festett kezét. A király bizalmasát – itt valamiért orvost – alakító Ninh Duc Hoang Long önmagában értelmezhető tenorhang, de furcsa módon az ő hosszabb áriája is hiányzott az előadásból.
Egyedül abban lehet bízni, hogy a mozarti üzenet nyomán a szerelem végül valóban győzedelmeskedik és mindent felülír. Feledteti a zombikat és talán Almási-Tóth Andrást is rábírja, hogy visszaszolgáltassa a tengeristen háromágú szigonyát.
Helyszín: Magyar Állami Operaház; időpont: 2023. május 13.