Michel Houellebecq legújabb – és állítólag utolsó – regénye, a Megsemmisülni új színt látszik vinni a szerző prózájába. Szemben az Elemi részecskék, A térkép és a táj vagy a Szerotonin magányos, elidegenedett és cinikus hőseitől, a Megsemmisülni egy társadalmi és családi kötelékekbe ágyazott, átlagos hivatalnok kálváriáját követi végig. Noha a történet fő tematikája a pusztulás, a szereplők ideig-óráig egymásra találnak, és létrehoznak baráti vagy családi kötelékeket az általános pusztulás és züllés közepette – egyszóval Houellebecq új műve arra vetemedik, hogy színre vigyen valamiféle humánumot. A Megsemmisülni ennek lehetőségeit kutatja egy olyan világban, ami szinte minden síkján szétesni látszik.

A hétszáz oldalas regény öt fő történetszálon vezeti le a pusztulás egy-egy aspektusát. A legáltalánosabb, nagy ívű cselekmény, amely ugyan szorosan nem kötődik a karakterek személyes történetéhez, de megadja a regény alapzöngéjét, a terrorizmus virtuális és fizikailag valós formáit mutatja be. Hátborzongatóan élethű trükkfelvételek keringenek a világhálón egy francia miniszter – egyben a történet szereplője, Bruno Juge – lefejezéséről, és kinyomozhatatlan hátterű merényletek következnek be Európa-szerte. A regény második síkja a politikai thriller műfajából merít, és a 2027-es francia köztársasági elnökválasztás előkészületeit, illetve kampányát mutatja be, a zsánerből jól ismert figurákkal, mint a vérprofi és cinikus politikai tanácsadó, a hatalmat elengedni képtelen elnök, a technokrata miniszter, a hasznos hülye és a csöndes bizalmas – aki egyben a Megsemmisülni főhőse, Paul Raison. A harmadik szál klasszikus családi dráma, amelyben épp a tragikum – az apa agyvérzése és lebénulása – idézi elő a regény leginkább reményteli mozzanatait. A közösen megélt krízis újra összehozza a főhős régóta szétesett családját. Mivel Paulnak a házassága is jó ideje kihűlt, a negyedik történetszál ennek a házasságnak az újraélesztését dolgozza fel. Az utolsó, mégpedig szó szerint utolsó mozzanata a Megsemmisülni cselekményének, amelynek Houellebecq a regény záróepizódját szenteli, az a főhős szembesülése a maga pozitív rákleletével és csekély túlélési esélyeivel.

A cselekmény összefoglalása nyomán szinte kedvesen banális történetre számíthatna az olvasó – és maga a történet önmagában tényleg az. A világ minden rohadtsága ellenére újra összeáll a család, egy reménytelennek tűnő házasság újra működni kezd, és habár a főhős nagy valószínűséggel meghal, nem marad egyedül élete utolsó szakaszában. A cselekményen kívül azonban a regény minden más aspektusa jóval ridegebbnek mutatkozik.

A Megsemmisülni szándékosan eszköztelen, tárgyilagos, semleges stílusban íródik, az elbeszélő pedig kívülről, egyes szám harmadik személyben szólal meg, ami zárójelbe teszi a cselekményben bujkáló szentimentalizmust. Ez az írásmód azonban nemcsak az érzelgést szűri ki, hanem nagy mértékben eltávolítja az olvasót is mindattól, ami súlyt adhatna az önmagában banális történetnek. Houellebecq kínosan ügyel mindenféle azonosulás vagy bevonódás minimalizálására, ami persze önmagában még nem feltétlenül zárja ki az olvasói katarzist, hiszen nem példátlan eset, hogy az écriture blanche éppen a távolságtartással tesz hatásosabbá egy szöveget. Erre számtalan példa kínálkozik Albert Camus Az idegenjétől kezdve Kertész Imre Sorstalanságán át Kazuo Ishiguro Ne engedj el című regényéig. Ezekben közös elem, hogy mindegyik színre viszi az érthetetlent vagy a gyalázatost, valamit, ami önmagában megrendítő, a neutrális stílus pedig az erős kontraszt révén fejt ki hatást. Az érdekesen használt semleges írás példájaként Annie Ernaux kései prózája is felmerülhet; ott a stílusnélküliség jelentősége abban a kísérletben áll, ami a személyeset, az életrajzit a transzparencián és a nyelvi értelemben vett közös minimumon keresztül közösségi élménnyé igyekszik tágítani. Mindezzel szemben a Megsemmisülni semlegessége egy összességében banális fikcióra vonatkozik, ami már könnyebben kelt unalmat.

Paul Raison, a regény központi karakterének jellemrajza azonban mintha rímelne erre a neutrális megszólalásmódra, ami talán mégis rejt egyfajta érdekességet, vagy legalábbis indokolja a regény hangvételét. A történet előrehaladtával ugyanis egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy Paul nem képes igazán kötődni sem emberekhez, sem gondolatokhoz, sem a saját életéhez. Egy bekezdésben komolyan fölmerül benne a kérdés, miszerint „Lehet, hogy a többi ember soha nem volt több számára szellemszerű, szűkre szabott jelenlétnél, és csak időnként bukkantak fel a tudatában? Aurélienre [az öccsére] ez valószínűleg igaz volt, de hogy Cécile-re [a húgára] is, az fájdalmasan érintette”. Nem sokkal később pedig biztosabban állapítja meg, hogy „egész életében ez a kapcsolati űr vette körül”. Ily módon magyarázatot kap az a kezdetben bizarr tény is, hogy felesége közeledését pusztán tudomásul veszi és nem utasítja el, és habár ez jól esik neki, önszántából nem tesz lépéseket (hacsak egy prostituálthoz tett látogatást nem számítunk annak, Paul ugyanis meg akar bizonyosodni arról, hogy tíz év szünet után szexuálisan nem „rozsdásodott be”).

A Megsemmisülni főhőse gondolatokat vagy eszméket sem tart sokkal többre. Az egyik fejezetben éles, bár nem túlságosan megalapozott filozófiakritikát gyakorol, amiért a gondolkodók nem tudnak „előállni olyan ajánlattal”, amely szerint az ember „kevésbé nyugtalan lénynek” születhetne, amely „nincs alávetve ennyi változásnak”. Nem tisztázódik, pontosan mit ért Paul „ajánlat” alatt, mindenesetre lesajnálóan jegyzi meg, hogy „a filozófusok mind megegyeztek abban, hogy az embernek el kell fogadnia a sorsát, ’a korlátaival és nagyságával egyetemben’, ahogy egyszer egy humanista beütésű írásban olvasta; sőt, egyes filozófusok még azzal az undorító ötlettel is előálltak, hogy az embernek meg kell próbálnia bizonyos méltóságra szert tennie. Ahogy egy fiatal mondaná: lol!”. De nem kell filozófiai magasságba tenni a mércét, Paul még a saját szakmáján (gazdaságügyi miniszteri tanácsadó) se nagyon gondolkodott: „éveket töltött a politika világában anélkül, hogy szigorúan véve bármit is gondolt volna róla”. Mindennek fényében egészen ironikus a karakter beszélő neve. A „raison” franciául észt, értelmet jelent. Bizonyos értelemben Paul Raison maga az ész trónfosztása.

A saját élete sem túl fontos a főhős számára: „Ő [Paul] mindig olyan helynek látta a világot, ahol tulajdonképpen ki sem kellett volna kötnie, de amelyet azért nem olyan sürgős elhagynia sem, egyszerűen azért, mert nem ismer más világokat”. A pozitív ráklelet pedig ennek megfelelően annyira hatja meg, hogy „teljesen közönyös maradt, mintha meg sem hallotta volna a diagnózist”. A Megsemmisülni központi karaktere tehát már az előtt megsemmisül, hogy a regény vagy az élete véget érne. Nemcsak házasságában, hanem a történet egészében passzív szerepet tölt be; mást sem tesz, csak reagál, önálló kezdeményezése lényegében nincs. Ezáltal ugyanolyan külső szemlélő, mint maga a narrátor.

A mellékszereplők ennek fényében főszereplővé lépnek elő, különös tekintettel a családi tematikájú történetszál karaktereire. Többnyire leegyszerűsített figurák ők – bár Paul sincs túlbonyolítva –, mindenesetre a Megsemmisülni dramaturgiája nagy mértékben rájuk épül. Ez különösen igaz Indyre, Paul sógornőjére, akinek jellemrajza szinte komolyanvehetetlenül negatív, és Houellebecq a rá jellemző provokatív gesztussal a karakter minden abszurd embertelenségét igyekszik összefüggésbe hozni annak baloldali beállítottságával – amely egyébként semmilyen megalapozást nem kap a jellemrajzban. A progresszív értelmiségi nő karikatúrájaként lénye abban merül ki, hogy jól ír, rosszindulatú és nem főz. A történetben betöltött szerepe pedig a családi idill lerombolása, Indy ugyanis öngyilkosságba kergeti férjét, Paul öccsét. Karakterének ellenpólusa Cécile, Paul mélyen vallásos, altruista húga, aki harmonikus házasságban él Hervével, a volt szélsőjobboldali aktivistával. Ahogyan Indyből, Cécile-ből is hiányzik minden árnyalat. A konzervatív mintafeleség karikatúrájaként lénye abban merül ki, hogy imádkozik, együttérez és főz. Mellesleg Prudence, a főhős felesége is hasonló figurává válik, annyi különbséggel, hogy nála a kereszténység helyett a new age-es ezoterikus agymenések játszanak döntő szerepet jellemének kialakulásában, különösen a férfi és női princípiumról alkotott „tanok”. Cécile és Indy ellentétpárja, illetve Prudence alakja tehát hozza a Houellebecqtől megszokott reakciós, feminizmusellenes provokációt is, annak minden előítéletével és zsigeri gyűlöletével együtt (Indy az egyetlen karakter, aki képes még Paulból is heves érzelmeket kiváltani).

Ahol tehát a Megsemmisülni nem cinizmusban vagy nihilizmusban dagonyázik, ott nagyon is határozott, helyenként egyenesen felvilágosodásellenes ideológiai álláspontokat ábrázol. Paul „hamar megértette a savoyai szerző [Joseph de Maistre] legfontosabb tézisét: a francia forradalmat az elejétől a végéig a Sátán ihlette, és a forradalmat kirobbantó felvilágosult filozófusok közvetlenül a Sötétség Fejedelmétől kapták az utasításokat”. A regény pedig nemcsak a felvilágosodással, hanem a jelenkorral szemben is meglehetősen kritikus. Paul a Megsemmisülni terrorista merényleteivel kapcsolatban rájön, hogy „amennyiben a terroristáknak az a célja, hogy megsemmisítsék a világot abban a formájában, amilyennek ő is ismeri, ő [Paul] bizony nemigen tudja őket hibáztatni érte”. A regény utolsó dialógusa pedig az egyén szintjén is megfogalmazza az élet hiábavalóságát. „Mi nem igazán voltunk alkalmasak az életre, nem igaz?” – kérdezi feleségétől Paul, majd hozzáteszi, hogy „Azt hiszem, nem állt hatalmunkban változtatni a dolgokon”. Válaszában pedig Prudence is belátja, hogy „Nem, kedvesem. Ehhez néhány csodálatos hazugságra lett volna szükségünk”. Az efféle provokatív futamok Houellebecq életművének szerves részét képezik; a Megsemmisülni tehát e tekintetben sem hoz újat.

A regény életművön belül értelmezhető egyetlen nóvuma tehát a cselekmény kedves banalitása, helyenként egészen emberi mozzanatokkal, ahol a távolságtartó narráció ellenére is felsejlik valami, amit felebaráti vagy házastársi szeretetnek is nevezhetünk. És éppen ezért a Megsemmisülni bizonyos értelemben kegyetlenebb és cinikusabb a szerző korábbi regényeinél. Abban ugyanis nincs semmi döbbenetes, ha az előző művek magányos és meggyötört figurái véglegesen kiábrándultnak és depresszívnek mutatkoznak. Paul története azért cinikusabb, mint bármely más Houellebecq-regény, mert a főhős itt nem valamiféle társadalomból kitaszított különc, hanem egy egészen sikeres családos ember, akit még szeretnek is. A Megsemmisülni tehát olyan reménytelenséget és értelmetlenséget sugall, amihez még csak különösebb tragédiára vagy bizarr életmódra sincs szükség, elég hozzá egy többnyire átlagos élet, és még valami, amit a regény sem tud megfogalmazni, legfeljebb úgy, mint afféle „sötét, titkos erő, amely lehet akár pszichológiai, szociológiai vagy egyszerűen biológiai természetű, nem lehet tudni, hogy micsoda, de iszonyatosan fontos, mert minden más ettől függ, a demográfia éppen úgy, mint a vallásos hit és végeredményben az emberek élni akarása és a civilizációjuk jövője is”.

A Megsemmisülnit Tótfalusi Ágnes fordításában ismerheti meg a magyar olvasó. Tótfalusi változatának egyik legérdekesebb aspektusa a címadás. Az eredeti cím, az Anéantir jelentése tulajdonképpen nem „megsemmisülni”, hanem „megsemmisíteni”. Ugyanakkor a regényben nincs szó – leszámítva a lényegi cselekménytől távoli terrorizmusszálat – megsemmisítésről; mind a főszereplő, mind az emberi kötelékek maguktól pusztulnak el és számolódnak fel, nem pedig szándékos cselekvés okán. Tótfalusi címe tehát még jobban is passzol a szöveghez, mint Houellebecqé. A magyar fordítás hátránya ugyanakkor, hogy viszonylag sok, esetenként az értelmezést is zavaró tévesztés van benne. Cécile például a 201. oldalon Céleste-ként is megjelenik; a regény egyik leggyakrabban előforduló helységneve pedig a 136. oldalon hibásan szerepel.

A Megsemmisülniről összességében megállapítható, hogy civilizációnk nagy hanyatlástörténetének szánták. A regényben sikerült is Houellebecqnek felvázolnia olyan problémákat, mint a terror és az értelmetlen erőszak, az elmagányosodás, az elanyagiasodás, a közintézmények iránti bizalom megingása és az általános kilátástalanság. Nagy kár, hogy szélsőségesen reakciós vagy nihilista lózungokon kívül mást erről nem igazán sikerült mondania. Nem találta meg azt, amit „csodálatos hazugság”-ként tüntet föl a regény lezárásában. De ha mindaz, ami az embert „alkalmassá teszi az életre”, voltaképpen hazugság, akkor egyrészt az a következtetés vonható le a regényből, hogy a benne felmutatott igazságfogalom meglehetősen primitív, és csak végsőkig korlátozott nihilista nézőpontból érvényes, hiszen kizárólag arra vonatkozhat, ami mentes minden emberi tekintettől és értelemadástól. Másrészt azon is elgondolkodhatunk, hogy efféle igazságfogalom alapján hogyan jött volna létre egyáltalán a regény. Nehéz ugyanis „csodálatos hazugságok”, más szóval értelemadás nélkül elképzelni az irodalmat. Enélkül végső soron a Megsemmisülni sem több „szűkre szabott jelenlétnél”.