Haza és nemzet: alig merem leírni e két szót, hiszen olyan fogalmakat jelölnek, amelyek ugyan az identitásmeghatározás állandóan felvetődő és újrafogalmazás után kiáltó kérdései, de egyben zsákutcába vezető és közhelyek veszélyét rejtő válaszok indukálói is.
A tizennégy, külön címekkel ellátott fejezetből létrehozott regénystruktúra bonyolult viszonyhálózaton alapul. Míg az egy vajdasági, a regényben megnevezetlen kisvárosban élő négytagú Kocsis család számára a szülőföld kisebbségi sorsot reveláló egzisztenciális tér, addig a rendezett és biztonságos élet ígéretét nyújtó Svájc, a választott haza az idegenségtapasztalat megszerzésének terepe. Mindezt tetézi, hogy a családtagok által hátrahagyott, gyökereket és családi kötődéseket rejtő szülőföld a „történő” történelem folytán a 90-es évek elején egy háború(k)ba sodródott ország kilátástalan létterévé válik. Az új hazaként választott Svájc épp ennek a kettősségnek az inverze: kívülről a nyugalmat, a rendezettséget, a biztonságot ígéri, belülről az idegen betelepülőkkel szembeni ridegséget és bizalmatlanságot árasztja.
A nem lineárisan elbeszélt történet alapképletének bonyolultságát tovább fokozza, hogy mindkét helyszínt a multietnicitás, a multikulturalitás szálai szövik át. A széthullóban levő Jugoszlávia számos földrajzi pontja az ott élők identitásmeghatározásának rébuszait kínálja: Szarajevó (tágabb értelemben Bosznia) bosnyákok, szerbek és muszlimok konglomerátuma, de az egész (egykori) ország a többségi nemzet / kisebbségiek multietnikus térképének leképezője. A 90-es évek balkáni háborúja élesen szembeállítja az említett entitásokat, aminek messzire tovarezgő hullámai Kocsisék Mondial nevű kávéházának személyzetét is nyugtalanul érintik. Melinda Nadj Abonji előítéletmentesen és bátran, olykor egészen élesen nevezi néven a nemzeti-ideológiai és identitásbeli kérdéseket.
A család- és fejlődésregény műfaji jegyeire rájátszó, feltehetően önéletrajzi elemeket fikcionáló mű a főhős és én-elbeszélő Ildikó önismeretének regénye, akinek számára a 80-as években több ízben tett hazalátogatások során tárulnak fel a család múltjának részletei. Nagyanyja, mamika vagy a meglátogatott rokonok elbeszélése által kerül fel egy-egy részlet a családi tablóra. Különösen mamika az, akinek emlékezete fenntartja a családi legendáriumot, szeretete összetartja a család tagjait, nem hivalkodó bölcsessége pedig útmutatóul szolgál számukra. Nem véletlen, hogy a narráció is külön aurát sző mamika köré, amikor az én-elbeszélő mamika halálát követően néhány fejezetet az ő szellemlakjának közvetlen megszólítása formájában beszél el. A családi múlt egyben történelmi diskurzus – kicsiben: nemcsak mamika szeretetteljes múltfelidézéséből, hanem a rokoni vitákból, az apa villámhárító szerepét betöltő káromkodásaiból is a (vajdasági) térség, tágabban az ország történelmének, különösen a második világháború utáni időszak családtagokat is érintő epizódjai élednek meg. Mindezek a főhős személyiségének, identitásának megleléséhez vezető út építőkövei. Oly módon azonban, hogy a megválaszolhatatlan kérdések nyitva maradnak, ahogyan maga a regény is, amelynek a végén a főhős külön költözik családjától, hogy saját, önálló életet kezdjen.
A történetelbeszélés az emlékezet szeszélyesen kanyargó irányait követi, s a történetnek ezt a szétszabdaltságát a szerző hol sodró, hol dallamosan kanyargó hosszú mondatai hangolják egybe. Azt is mondhatnám, a történetrészek diszharmóniáját a szöveg melódiájának harmóniája ellensúlyozza. Ez a sajátos mondatvezetés teszi izgalmas olvasmánnyá Melinda Nadj Abonji regényét. A Galambok röppennek föl olvasójának érdeklődését a regény mondatainak zenei hullámzása, az otthon / szülőföld bonyolult relációinak sajátos nézőpontból, idegen perspektívából való szemlélése és e két perspektíva ütköztetése, továbbá a multikulturalitást szemléltető idegen (német, angol, szerb) szóalakok szövegbe applikálása keli fel. Ez utóbbit a fordítás részben felvállalta, részben szemlélteti: a dőlt betűkkel szedett (német, angol, szerb szavakon túl a) magyar szavak az eredeti, német nyelvű szövegben is ilyen alakban szereplő szavakra utalnak, amelyek ott ezáltal teremtették meg a maguk idegenség-effektusait.
Külön elemzést igényelne a regény galamb-metaforája, amely a mű több pontján is felmerül – hol vasúti peronon bólogató galambok formájában, hol az én-elbeszélő metaforájaként („én, az izgatottan repdeső, emberi lépésektől fölriadt galamb”), hol a háborúba behívót kapó unokatestvér, Béla szelíd galambtenyészeteként, anélkül, hogy bármiféle szokványos, elkoptatott szabadságszimbólummá merevedne.
Vö. Jeges-Varga Ferenc: Senkiföldjén
Csobánka Zsuzsa: Én menekülő vagyok, te menekült vagy
Virágh András: Az emlékezés lendülete
Szűcs Teri: Tündöklő szitkok