Voltam egyszer egy tornateremben, a kelet-magyarországi organikus építészet iskolapéldájáról van szó, amelynek a lelátóján egyetlen olyan pont sem volt, ahonnan a pályát be lehetett volna látni.
Az Iparművészeti Múzeum kiállításával ugyanez a helyzet.
 Király Fanni: Pergamenes ékszer |
A rendezők borzasztóan igyekeztek, hogy a két kis teremben összezsúfolt, változó méretű tárgyak térigényét kielégítsék, csakhogy a beépített, sötétszürke szerkezetek, paravánok, kapuk, és egyéb installációs formák teljesen átvették a tárgyak feletti uralmat. Az első terem közepén egybeolvadó installáció először óriási nyitott gardrób próbababákkal, aztán mintha ugyanez a szerkezet változna szakrális kapuvá, holott teljesen autonóm műről lenne szó, majd megint alárendelt módon folytatódik. Az eredmény: teljes káosz.
Az átláthatóság persze nem volna akkora követelmény, ha döntően intimebb műfajokról volna szó. Csakhogy a kiállított művek jelentős része teret és perspektívát kíván, és több olyan művet látni, amely a kiállítás súlypontjává válhatna, így viszont „csak” fontos.
Az NKA pályázatán alkotói támogatásban részesült tizenkilenc iparművész közül kettő férfi, a többi nő. Gyanítható, hogy az iparművészek körében általában sem nagyon mások az arányok, az iparművészet továbbra is női foglalkozásnak tekintendő, a hagyományoknak megfelelően: Nagy Sándor tervez, a Boér lányok megszövik.
 Smetana Ágnes: Rózsaszínbogyós, fűszálas váza |
Ez a kézműves hagyomány, amelynek egyik aspektusa szerint a kivitelezés alacsonyabb rendű, mint a terv (az idea), és amely a tevékenységet a szövés-fonás szakrális rítusából eredezteti, erősen érezhető a kortárs iparművészet itt bemutatott tárgyain (is). Vannak akik tudatosan használják a Kalászos Mária és az Orsós Madonna középkori ábrázolásainak misztikus jelentéskörét (mint Pápai Lívia textilművész, aki breviárium lapokat dolgoz föl a textilhez hasonló módon, csodás nonfiguratív képeket sodorva a papírból), másokat a tárgyalkotás primér élménye vezet, amelyben jelentős szerep jut az érzelmi folyamatoknak (Smetana Ágnes üvegművész szecessziós hangulatú, irizáló üvegei).
A kortárs iparművészet tendenciái azonban mégsem csak a hagyomány mentén differenciálódnak, hanem a műtárggyá válás és/vagy funkcionális díszítőművészet közötti választás a tét, amelybe technikailag éppúgy beleférnek a kézműves elemek, mint a modern és posztmodern eljárások.
 Bánfi Marianna: Keruan I. |
Hegyi Ibolya Szférák című kárpitinstallációja egyszerre tompa és irizáló, fénylő felületével a festmény autonómiájával egyenrangú műként egyesíti a flamand kárpitszövés legjobb hagyományát az Erdély Miklós Emlékezet-modelljére és Erdélynek Solti Gizellával közösen létrehozott „Möbiusz sarkú” kárpitjára való utalással. „… az autonóm, a tapasztalattól független szellemi világban pusztán játékos kombinációk révén nem csak új, de az érzékelhetőknél egyszerűbb elvek is megszülethetnek” – vonatkoztatja saját Möbiusz-szalagjára Erdély szavait Hegyi.
A porcelán szoboranyagként való igencsak szokatlan alkalmazására is van példa. Babos Pálma szabadon formált porcelánjai finom csontszerkezetek, olyanformán, mint amikor az ember víziójában egy panelház tömbje megmozdul, és billenékeny, törékeny rácsokká változik. Fekete László pedig tulajdonképpen „talált tárgyakból” indul ki, és a Herendi Porcelánmanufaktúra kissé hibás és törött porcelánjaiból építi – saját terminusával – „nyugodt” és „nyugtalan” tárgyait, amelyeknek ironikus aktualitását a címben is kifejezi: „Magyar nemzeti levesestál illuzórikus alakokkal”, „Madárinfluenza emlékmű”. A kiállított művek közül itt húzódnak a legbonyolultabb rétegek, ahol találkozik a kispolgári giccs, a nemzeti paródia, a pop art szelleme, valamint a szobrászat státuszáért való folyamodvány.
Az ötvösök közül a fiatal Király Fanni legújabb, pergamenes ékszereit állítja ki, kecskebőr szirmokból, ezüstből, amelyeket legszívesebben azonnal magára aggatna az ember, bár lehet, hogy akkor a Lao Ce verssorok nem érvényesülnének kellőképpen.
Az iparművészetbe bekúszó technika a kézművességtől való eltávolodást is jelenti. Bánfi Marianna, aki 1987 óta foglalkozik digitális textilnyomással, a szitázás, szövés, csomózás eszköz- és anyagigényes technológiáját váltotta föl a kötetlenebb megoldásokat kínáló számítógépes előkészítésre. A technológiai váltás nagyon látványos formákat és korábban elérhetetlen színárnyalatokat eredményezett.
A kiállításon látható még cserépkályha makettje, Szombathely gobelinterve, kerámia plasztika, fénnyel rajzolt ruha, installációs ékszeregyüttes. Ahogy a kiállítás kurátora, Vass Katalin Ágnes mondja, a kortárs iparművészek műfaji és gondolati sokfélesége nem okoz zavart a nézőben. Mindenki kiválaszthatja a magának valót.