Joaquín Oristrell inkább forgatókönyvíróként jegyzett filmjei ismertebbek Magyarországon, ám életművének középpontja így is könnyen betájolható. Erotikától fűtött krimi (Lábad közt, 1999), meleg párok szüleikkel vívott csatája (Mianyánk kivan, 2005) vagy – saját rendezésében – Freud komplexusai köré szőtt századeleji nyomozósdi (Tudat alatt, 2004) boncolgatja újból és újból a szexualitás rejtélyeit. A Mediterrán finomságok szenvedélyeinek vihara a hagyományos családmodellt tépázza meg, de a rendező mégsem szex-forradalmárként harcol a vágyak felszabadításért. Inkább laza csuklómozdulatokkal szórakoztat, bár a lázadás iránt táplált szimpátiája így is tetten érhető.
 Jelenetek a filmből |
Egy kislány mindentudó narrációja meséli el édesanyja röviden összefoglalható életét egészen saját születése pillanatáig. Miközben Sofía a világ legjobb szakácsává szeretne válni, két férfi szerelme között őrlődik. Az otthon békéjétől távoli kalandba menekülve Frankkel tart, onnan vissza a családi ház, a kert és az eljövendő gyerekek nyújtotta biztonságba Tonihoz, majd ismét a csábító karjaiba. A körből való kiút egy kis utazás, a francia konyhaművészet tanulmányozása, a nyelv elsajátítása (a kiejtést stílusosan a Jules és Jim nézésével gyakorolva). Mint Sabrina Billy Wilder filmjében, hazatérve újból a két férfi vonzásában találja magát. Bár közel sem zökkenőmentesen, de Sofía előbb-utóbb mindenhol – a konyhában, az ágyban – maradéktalanul teljesít, a megoldás pedig lassan világos lesz: felesleges választani, ha a két hősszerelmes sem ellenkezik. És ők szépen rájönnek, Sofíávál csak akkor jó, ha Sofíának jó a másikkal.
A Mediterrán finomságok alaphelyzete ötletes ugyan, de író-rendezője képtelen átütően tálalni. Rejlik benne némi provokáció, egy kis drámaiság, rengeteg komikum, Oristrell pedig, mintha első filmjét készítené, elvész a lehetséges utak között: se összekötni, se külön végigjárni nem tudja őket. A szerelmesek egymást elfogadó folyamataira kíváncsibb, mint a szituációból fakasztható humorra, s csupán felszínes tettek révén érzékelteti a háromszög felbonthatatlanságát a bonyolultabb érzelmek megjelenítése helyett.
A szerelem elegendő motivációnak tűnik minden illogikus cselekedetre. Láthatatlan marad azonban, hogyan élik meg édeshármasukat, mint ahogy arra is csak utal, miként reagál erre az őket körülvevő közösség. Vígjátékként minderre persze nem kellene vállalkoznia, elég lenne, ha önfeledten mesélne, csakhogy humora hol túl finomnak, hol túl közhelyesnek tűnik ahhoz, hogy hátára kapja a néhol nyögvenyelőssé váló cselekményt.
A szerelmet a főzés művészete egészíthetné ki, de egy-egy finomság odavetett snittje sem segít az ízek hiányán. Sofía karaktere egy férfiszakmába betörő öntudatos és akaratos nőé, de – mintha ez csak mellékes szál lenne – Oristrell minden izgalmat látszólag szándékosan nélkülözött a felívelő karriert elbeszélő jelenetekből, különösen a filmet záró nagy szakmai megmérettetés esetében, ahol megint csak az érzelmi felszabadulás vált a legfontosabb tétté. Egy-egy jelenete nemcsak írói, hanem rendezői oldalról is sutának látszik, néha a legkifejezőbb beállítást sem sikerült eltalálni (az apa lépcsőn leesése egyszerűen nem látszik a képen, így megzökken a cselekmény, mikor hirtelen a mentőautóban látható). Pedig képi – különösen az idő ugrását érzékeltető – megoldásai szellemesek. Stílusa többször az újhullámra (néhol kicsit Jeunet-re) emlékeztet, ami kifejezetten üdítően hat.
 A képek forrása: PORT.hu |