Silvio Berlusconi igencsak ellentmondásos érzelmeket képes kiváltani. Az olasz politikus időnként felborzolja a kedélyeket botrányaival, gazdasági machinációival, médiában elkövetett túlkapásaival, a napokban pedig éppen nőügyei miatt tüntetnek ellene.
Berlusconi nem hétköznapi miniszterelnök: nemcsak hazája leggazdagabb embere, hanem egy médiabirodalom feje is, a legfontosabb tévécsatornák és sajtótermékek tulajdonosa, és ha mindez nem elég, hát övé az A.C. Milan futballcsapat is. Sikere az elmúlt harminc évben többé-kevésbé töretlen, 2008-ban negyedszerre választották meg kormányfőnek, amiben nagy szerepet játszott a média felett gyakorolt hatalma. Sokak szerint Berlusconi nemcsak az őt vádoló ügyészek markából képes ügyesen kicsusszanni, hanem a demokráciát is sajátosan értelmezi, és teszi mindezt Európa kellős közepén, a római jog hazájában.
A Svédországban élő, olasz származású Erik Gandini kívülről tekint hazájára, az olasz média manipulatív erejére, infernális szereplőire és irányítóira. A téma ellenére a Médiaország – a TV hatalma (Videocracy) nem elégikus hangvételű búsongás az olasz állapotok fölött, hanem fanyar iróniával fűszerezett, szórakoztató és elrettentő pokoljárás.
 Jelenetek a filmből |
A film felütése a Berlusconi-féle médiabirodalom hajnalába kalauzol minket, amikor is a betelefonálós műsorban egy háziasszony dobálta le ruhadarabjait némi csípőriszálással körítve. Az elbeszélés szerint innentől kezdve az olasz tévét elárasztották a félmeztelen, dús keblű, magukat kellető nők, az ostoba valóságshow-k és a tiszavirág életű, ünnepelt sztárocskák. A legnagyobb celeb pedig a gépezet feje, maga Berlusconi, aki – az elmondások szerint – a saját képére formálta a televíziót, és vele együtt az olasz közízlést.
A film fő vonzereje mégsem a szép számmal felvillanó női keblekben rejlik, hanem abban, hogy bepillantást nyerünk a színfalak mögé. Ellátogathatunk Lele Mora médiamogul hófehér villájába és láthatjuk a medencéje körül szórakozó helyi celebeket. Elkísérhetjük a paparazzi bizniszben utazó Fabrizio Coronát esti portyájára, és figyelhetjük, hogyan irányítja fotósflottáját a félrelépő hírességek erdejében. És habár magát Berlusconit személyesen nem szólítja meg narrátorunk, szardíniai villájára ráláthatunk a szomszédasszony, celebparty-fotós, Marella Giovanelli teraszáról. Megismerjük a szálak mozgatóit, gondosan felépített imázsukat és a gépezetben betöltött szerepüket.
A film igazi pikantériáját sírva nevetős humora adja. A hófehér enteriőrben, tejszínhabpamacsként trónoló Lele Mora arcáról letörölhetetlen a merev mosoly. Az arckifejezés már akkor is groteszknek tűnne, ha nem lenne nekünk Korda Györgyünk, így viszont megszokásból derülünk rajta. A mosoly viszont a mi arcunkra is azonnal ráfagy, amikor a mindenható médiavezér boldogan megmutatja a telefonján őrizgetett Mussolini-indulókat. Horogkereszt és napközis vigyor váltja egymást a képen – vérfagyasztó.
Az alvilág mélyebb bugyraiba a médiával szimbiózisban élő celebkultúra kulcsfigurái vezetnek minket. Fabrizio Corona igazi démoni figura. Hírességekről készít kompromittáló képeket, amelyeket az érintettek megvásárolnak tőle, elkerülendő a sajtóba kerülést. A film legviccesebb öndefiníciója Corona szájából hangzik el: ő egy modern Robin Hood, aki elveszi a pénzt a gazdagoktól, majd megtartja magának. A helyzet fonákságát jól mutatja, hogy a celebek nyila maga is híresség, aki igen jól keres nihilista nézeteinek kinyilatkoztatásával.
 A képek forrása: PORT.hu |
Az olasz tévé portréjából a közönség sem marad ki. A fókuszba kerül például Rick Canelli, akinek élete célja, hogy híresség legyen. Ennek érdekében ötvözi Ricky Martin és Jean-Claude Van Damme képességeit, és karatézó énekes táncossá képezte magát. Láthatjuk őt a tehetségkutatóban – a bugyira vetkőző ötvenes asszonyság után következik. Sikertelenségének legfőbb okát abban látja, hogy nem nő, merthogy az olasz tévé abszolút nyertesei a hölgyek, akik bármit és bárhol levesznek magukról, csakhogy sztárok lehessenek. A dekoratív táncosnő, a „veline” életpályája minden lány vágya, hiszen a tévés szereplés mellett akár egy futballsztár férj is az ölébe pottyanhat.
Berlusconi maga nem nyilatkozik, csak bejátszásokon szerepel. Ő marad a „Grande Fratello”, a nagy testvér a manipulációs gépezetben – legalábbis Gandini filmje ebbe az irányba mutat. Az olasz tévé már csak ilyen, ezt mi, kívülállók soha nem is érthetjük meg – állítja narrátorunk. Kérdés, hogy mit ne értenénk. Az önjelölt, sztárságra vágyó lúzert? A valóságshow-szereplőből lett énekest? Esetleg a manipulációs technikát, amely televíziós ingyencirkusszal igyekszik elfedni a politikai és gazdasági problémákat? Az olasz tévé valóban szélsőséges, de alapjaiban nem tér el a média általános működésmódjától. Gandini filmje úgy tesz, mintha valamit leleplezne, de valójában semmi ilyesmit nem tesz. Amit olasz sajátságként emleget, az nem sokban különbözik például a mi televíziónktól ‒ cicimutogatásból és bikicsunáj koncertből nekünk is kijut. A manipuláció pedig a média szükségszerű velejárója, akár van hozzá Berlusconink, akár nincs.