Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
babszinhaz krabat kicsi revizor
magveto krasznahorkai 20240117

A ROBBANTÁS ELŐNYEI

Matthew Boyden: Az opera kézikönyve
2009. dec. 1.
Amikor Pierre Boulez nevezetes, agyonidézett és meglehetősen félreértett 1967-es interjújában kijelentette, hogy fel kellene robbantani az operaházakat, aligha gondolhatta, hogy szavait tett követi. Csak persze nem úgy és nem azért. CSONT ANDRÁS ÍRÁSA.

Hiszen Boulez alapvetően arra gondolt, hogy esztétikai értelemben férne rá az operára (mind a játszóhelyekre, mind a műfajra) a robbantás, mindamellett éles szavait nyilván befolyásolta az 1968 előtti nem is annyira forradalmi, de mindenképpen radikális baloldali hangulat. És a mozgalmak bukása utáni kiábrándulás hangulatában aztán ő maga is ringbe szállt, a Patrice Chéreau-val létrehozott 1976-os bayreuthi Ringje már a megváltozott légkör drámája lett, egyben az új operajátszás egyik alapköve. Vagyis az operaházak valóban mintegy felrobbantak esztétikai értelemben. Hogy ez mit jelent, annak kifejtésére nincs tér most, helyette érjük be néhány kurta megállapítással: idézőjeles, intertextuális posztmodern korunkban az operajátszás (a regény mellett) a vezető színházi műnem lehetett; a kor erős hajlama a relativizmusra nagy teret biztosít a szerzői utasításoktól egyre szélsőségesebben elhajló rendezőknek, akiknek a modern, számítógépes technika eddig még csak nem is álmodott színházi lehetőségeket nyújt; ráadásul az opera mint a reprezentatív nyilvánosság szinte parodisztikus őskövület-műfaja nagyon is kedvez az új, posztmodern glamourban fürdő, sznob burzsoázia diszkrét bájainak. Egy nagyjából ötven éves interregnum után, közönség és műfaj tehát ismét találkozott, és ennek megfelelően soha nem ismert érdeklődés támadt a dalszínház története iránt. Mindezt csak fokozta, hogy az úgynevezett historikus előadásmód előretörésével a repertoár hihetetlen mértékben kitágult; eddig legfeljebb a könyvtárak mélyén heverő partitúrák is színpadra kerültek, így aztán elengedhetetlenné vált, hogy a zenetudomány után a népszerűsítő muzikológia szintén megtegye a magáét a közönség tájékoztatása érdekében. Egyre másra jelennek meg tehát az operakalauzok, lemezismertetők; a most magyarul kiadott kötet, Matthew Boyden munkája pedig e téren valóban egyike a legkiválóbbaknak. Miért is?

boyden operakezikonyvKöztudott, hogy az anyag felmérhetetlen bősége nagy arányérzéket kíván egy operakalauz megalkotóitól. Boyden – mint általában az angolszász szerzők – elsősorban prakticista író, azaz rövdiségre tör, gyakorlati ismereteket kínál, nem vagy csak alig terheli az olvasót filozófiai, muzikológiai megfontolásokkal – Boyden a szolgáltató ágazatban dolgozik. És ezért azt is jól tudja, hogy a zenerajongó manapság legalább annyira – ha ugyan nem jobban – lemezvásárló, mint operai néző (ne feledjük, a jegyárak égbekiáltóan magasak a mai operajátszás legfelkapottabb helyein). Így aztán a lemezajánló legalább akkora helyet kap a könyvben, mint az operák cselekményének, történetének leírása. Boyden egyik erénye, hogy teljesen elfogulatlan (még a komolyan vehető operetteket is taglalja!), vagy legalább is szerfölött sikeresen játssza ezt a szerepet. Képes a legnagyobb sztárok lecikizésére, de éppúgy hajlik arra, hogy az égbe emeljen kevésbé ismert előadókat; példásan kifejlett nagyképűségét többnyire heves öniróniával ellentételezi. Vagyis a kötet egésze igen szellemdúsan és virtuózan egyensúlyozik a sznobizmus és az antisznobizmus közt – és e két beállítottság küzdelme egyik legalapvetőbb szimptómája lehetne annak a szociológiának, amelyet a dalszínház őrültjeiről rajzolhatna az ember.

Az elengedhetetlen történeti ismeretek, életrajzi tények közlése is példásan tömör és lényegretörő, a kötet tagolása világos, áttekinthető, a névmutató jól használható, a kötet végén található kis életrajzok megfelelnek a műfaj követelményeinek, az adatközlés megbízható, a nyelv célratörő és világos – vagyis pillanatnyilag alighanem a legjobb nálunk kapható operakalauz ez. A magyar anyagot Boyden hangvételéhez ügyesen alkalmazkodva taglalják a szerzők, Alföldy Gábor, Dalos Anna, Fazekas Gergely, Kerékfy Márton és Németh G. István.

Az operakaluzok egyik legneuralgikusabb momentumát, azaz a színpadi cselekmény leírását is fölényes eleganciával, némi ironikus távolságtartással kezeli a könyv; a mondatok megfelelően rövidek, mégis világosak, a stílus pedig többnyire a szelíden groteszk hangot üti meg (a fordítások színvonala igen egyenetlen, ráadásul nem tudni, ki, melyik szócikket magyarította), valahogy ilyenformán: „Don Gaiferos lóháton kel át a Pireneusokon, és útközben a vadászkürtjét fújja”. Hát igen, egy opera cselekményénél alig ismer abszurdabb jelenséget a világ. És mégis elpusztíthatatlanul él a műfaj, mondhatni in floribus állapotban illatozik. A Boydenéhez hasonló kötetek pedig valódi csodakenőcsként hathatnak további halhatatlanságára.

Vö. Csengery Kristóf: Telefonkönyv csevegő modorban 
Szilgyo: Operalemez-kalauz, kisebb szépséghibákkal 
László Ferenc: Operai lemezlovas

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek