Félicien Rops (1833–1898) már gyerekkorában is kilógott a környezetéből, nem szeretett tanulni, s egyik tanára megjósolta, hogy sose viszi semmire. Szülővárosából, a belgiumi Namurból elvágyódott, s ahogy olvashatjuk, belevettette magát a „brüsszeli bohéméletbe”. Szatirikus rajzokat, karikatúrákat készített a hivatalos művészeti életet kigúnyoló/kritizáló lapoknak, majd 1856-ban apai örökségéből megalapította saját lapját, az Uylenspiegelt. A lap néhány példánya mellett pár, Rops politikai nézeteire utaló litográfiát, illetve Courbet hatására kialakított realista rajzot és rézkarcot láthatunk. Legnagyobb hatással életére Charles Baudelaire volt, aki 1864-ben menekült el Franciaországból, és sokat időt töltött Rops apósának thozeé-i kastélyéban. Baudelaire nyomán Rops érdeklődése az allegorikus ábrázolás felé fordult; ez könnyen lemérhető azon a csontvázaktól hemzsegő címlapon, melyet Rops a Romlás virágai belgiumi (Hajóroncsok címen megjelentetett) kiadásához készített. 

Ropsot akár a nyitott házasság és a poligámia élharcosának is tekinthetjük. 1857-ben vette el a namuri bíró lányát, akitől két gyermeke született. 1868-ban Párizsban ismerkedett meg Léontine és Aurélie Duluckal – a két nővérrel harminc évig élt „együtt” édes hármasban (a testvérek leveleiket is közös néven, Aurélionként írták alá), s mindkettőtől gyermeke is született. Az együttélés viszonylagosságát jelzi, hogy amikor Léontine gyereke, Claire két éves volt, Rops szenvedélyes kapcsolatba bonyolódott egy 17 éves lánnyal, a viszony kitudódott, és felesége kidobta („Ez a legutolsó szörnyű viszony a nyolcadik, amelyről házasságunk alatt tudok.”), de nem vált el tőle. 

Nem véletlen, hogy a kiállított művek többsége „nőábrázolás”, kezdve a Párizs perifériáin tengődő, elzüllő nők realista megjelenítésén át a „mesteri és végtelenül perverz rézkarcokig”. Rops Párizs legjobban fizetett, az erotikus irodalom területére specializálódott illusztrátora volt. Bár az elemzők szerint ez nem „aberráció” volt, hanem politikai állásfoglalás, tiltakozás a cenzúra, a polgári konvenciók ellen, Rops szimbolista művei mellett (melyek közül itt most a leghíresebb, a bekötött szemmel félmeztelenül egy disznót vezetgető nőt ábrázoló rajz, a Pornokrácia szerepel) leginkább a nőt démonizáló, dekadens és sátánista rajzok, továbbá önálló életet élő mellek, fenekek, erektált férfi nemi szervhez dörgölődző hölgyek, önkielégítő apácák láthatóak. 

Pornocrates

Lehet, hogy némelyeknek ez nehezen emészthető, de semmiképpen sem meglepő: pontosan ez az anyag szerepelt a ljubljanai Nemzeti Galériában a nyár végén (Eros-Thanatos címmel). Ami viszont újdonság: a címben is jelzett magyar szál. Rops már egy 1863-ban írt levelében a „magyarok és spanyolok unokájaként” jellemezte magát. Ekkor még egy Boleslaw nevezetű ős nyomdokába kívánt lépni, de az időközben formálódó legendáriumban néhol egy Ropszay nevű szépapa, máskor pedig apja (per Lajos) származott Magyarországról, sőt később, a Magyar Ropszódiák egyik lapján már nyíltan „vállalta” a magyarosított Rops Fély nevet. Barátai mindezt kedves hazugságnak, egyszerű bolondériának tekintették, de kifejezetten értékelték e fantáziadús világot („Micsoda szellem, micsoda couleur locale! A hazugságnak olyan dicsőítése, amelytől meggyűlöljük a valóságot!” – áradozott róla egyik barátja.) 

Rops őskeresése elemi szabadságvágyából fakadt: „Bennem ficánkol […] az ellentétes nemzetek fortyogó dühe. Azzal töltöm a napjaimat, hogy fékezem magam, és dühödt kedvem lenne fejjel nekimenni a konvenciók hámjának, amivel a civilizált társadalmak féken tartják ősi ösztöneinket. […] Vissza szeretnék térni oda […] lovagolni fivéreimmel a sztyeppén… büszkén és céltalanul, mint a sas… és főleg messze a comme il faut világától.” A legendaképzés annyira sikeres volt, hogy amikor 1879-ben Magyarországon járt, a Magyar Hírlap így jellemezte: „ereiben magyar vér folyik, mert imádja a szépasszonyokat, szereti a szép lovakat és szenvedélyes lovas”. 

Rops határozott céllal érkezett; útikönyvet akart írni (amely nem valósult meg), de már ekkor tervezte a Magyar Ropszódiák kiadását is. A műből két lap készült el, melyeken a szöveg és a kép, a lapszélre írt margináliák azonos szerepet kapnak. A téma a puszta és a cigányok, a végtelen szabadság, tágasság és a lüktető, ősi zene hatalma. A portrékon ismert alakok (Szabady Mihály, a korban népszerű török-induló szerzője és Patikárius Ferkó) és nevesített cigányzenészek jelennek meg, Török Mihály pedig egyenesen Ropsra hasonlít. 

1885-ben francia küldöttséggel járt Magyarországon. (Mellékszál ugyan, de érdekes, ahogy erről a korabeli újságok beszámoltak. A vendégek a tíz nap alatt „egy percig nem voltak józanok”,  kísérőik megállás nélkül estélyekre cipelték őket, s olyan is megesett, hogy a Magyar Nemzeti Múzeumban rendezett bankett után – ahol „Jókai a beszéde előtt elnézést kért, arra hivatkozva, hogy be van csípve” – a takarítók szinte térdig jártak a vendégek által földhöz vágott poharak és palackok cserepeiben. Viszont kisebb zúzódásokkal ugyan, de „megtanulták, hogyan kell hordón állva szónokolni, mulatni és csárdást táncolni”.) Bár Rops meglehetősen unta a „hivatásos tudálékosok” társaságát – „határozottan hallottam Baudelaire éles hangját, amint azt mondja: Monsieur Rops, aligha védheti magát, amikor ezeknél a nagyembereknél falja a szorbetet” –, ő is ugyanazt a konstrukciót, a zabolázatlan, ősi, a természethez közel álló magyarok képét (a „magyar virtust”) tette magáévá. Ezen belül a vándorló cigánysággal azonosult, ahogy méltatói írták, ő volt a belga cigány. Menekülése a konvenciók elől, ösztönösség iránti vágya szükségszerűen vezetett egy alapvetően hamis kép elfogadáshoz. A valóságot elfedték vágyai, s ehhez a képhez haláláig ragaszkodott. Kár, hogy illúzióinak csak töredékes emléket tudott állítani. Nem volt magyar, de nekünk talán öröm, hogy egész életében érezte „vibrálni magában a magyarok lelkét, a pusztai száguldókét”. 

 

Vö. Götz Eszter: Rops, a belga cigány