Tudjuk-e vajon, mi a forradalom? Amikor a szónoklatok üvöltésbe csapnak és a zúgó tömeg dolga végeztével már nem ballag békésen haza, a szoba melegébe? Amikor az állandó, mindent befonó reménytelenség kiömlik az utcára és áttör kordonokon, vaskapun, őrökön és kirángatja a palotáikból az addig hatalmasokat? Egyszerre remeg a félelem a gyomorban és zubog az adrenalin a doboló fülben, mert ami történik, már megállíthatatlan. A forradalom már nem az egyén története, hanem a hömpölygő, fékevesztett, közös erőé. A föltámadó tengeré. Ezt az erőt akarom látni, érezni, ha ma valaki filmet készít a forradalomról, a magyar történelem egyik legfontosabb napjáról.
Rákay Philip, Szente Vajk, Kis-Szabó Márk forgatókönyvírók és Lóth Balázs rendező filmje, a Most vagy soha! több mint kétórás film az 1848-as magyar forradalom huszonnégy órájáról. A készítők a díszbemutató előtt „szent szikráról”, „szent őrületről” beszéltek, de a Most vagy soha! nem fog lángra lobbantani senkit. Természetesen nem is ez a célja. A márciusi ifjak forradalmi hevületét, a Pesten és Budán végigsöprő eseményeket Rákayék megdöbbentően avítt, művi formába öntötték.
Mindent megtettek, hogy a nézőtől távol tartsák a pillanat erejét: a film minden percét, minden szavát érzelmes szimfonikus zenekar kíséri, sőt, inkább elnyomja. Szinte parodisztikus effekt ez; akkor is áradnak a vonósok, ha a hajdani piacteret látjuk a távolból, ha valaki csak megy az utcán, vagy ha emberek beszélgetnek egymást közt egy szűk szobában. Az órámra pillantottam, amikor talán egyetlen percre elhallgatott a mindent elöntő, a kelleténél minden pillanatban hangosabb filmzene, de nem, nem maradunk Gulya Róbert zenéje nélkül fél percnél tovább. Ha véletlenül pihen a nagyzenekar, a színészek gyújtanak rá egy nótára és profi kórusként dalolva, mosolyogva lépkedve adják a zenei aláfestést. És bár nem egy Az algíri csata stílusú dokumentarista darabra számítottam, akkor is érthetetlen, a Most vagy soha! alkotói miért nem bíztak a puszta csend, vagy akár a szavak erejében.
A képek forrása: MAFAB
Vagy akár a forradalom történetében. „Ahogy történt és ahogy történhetett volna”, hirdeti a film elején a felirat. Ennek megfelelően a filmkészítők szerint történhetett volna úgy is március 15-e, hogy egy velejéig romlott, szupererővel felruházott idős ember, az osztrák helytartó titkosrendőre, bizonyos Farkasch (Horváth Lajos Ottó) egész nap azon mesterkedik, hogy a lánglelkű Petőfit ártalmatlanítsa. Farkasch figyelme aztán hamar átrebben a költő várandós feleségére, Júliára (Mosolygó Sára): démoni megszállottsággal kezdi üldözni a szerencsétlen fiatalasszonyt. Jó pár vonósokkal dúsított jelenetben dobálja a nőt faltól-falig, ráncigálja a hajánál fogva, és boldogan kékfestő kondérba nyomná, hogy megfullassza végre, de Szendrey Júliát a film szerint még a hétpróbás titkosrendőrnél is keményebb fából faragták.
Kettejük párharca és Farkasch kegyetlenkedő, pszichotikusra élezett figurája teszi ki a film nagyrészét, miközben a márciusi ifjak a háttérben grundolnak gyorsan egy korszakos forradalmat. Mintha Rákay és társai nem találtak volna elég izgalmas nyersanyagot a korabeli krónikákban, és helyette betették a filmbe a vaskos, akciófilmes mellékszálat. Az összevert arcú nő végül megmenekül és lobogó hajjal csatlakozik a forradalommal elfoglalt férjéhez. „Mi történt?” „Később elmondom” – válaszol Júlia, ez a kemény asszony, és ők ketten egymásba karolva sétálnak tovább.
Petőfi Sándor szerepét a Nemzeti Színház színésze, Berettyán Nándor játssza. Berettyán cingár is, bajszos is, dús, barna fürtjei lázadóan kuszák, ha hunyorítok, messziről akár az én Petőfim is lehetne. Nagyobb gond, hogy közelről a játéka erőtlen, tétova, a tekintete üres. Egy finom, törékeny, udvarias forradalmár. Berettyán szépen szaval Petőfit, de ehhez az abszolút főszerephez hiányzik belőle az erő, a sötét, örvénylő vibrálás, a konok önfejűség, ami a Petőfi-dagerrotípiából is sugárzik (bár ott a feltételezések szerint a maga is színész, huszonkét éves Petőfi éppen színész barátjának, Egressy Gábornak pózolt, valószínűleg karakterben).
A márciusi ifjakat játszó színészek közül Szabó Sebestyén László ragyog ki Barry Keoghanre emlékeztető arcvonásaival és visszafogottan erőteljes játékával a megilletődött, mély érzésű Sükei szerepében. Fehér Tibor kapta talán a leghálátlanabb szerepet: Vasvári Pál bohózatba illő, elnagyolt szoknyapecér figurája szégyenletesen felszínes és repetitív; kínos csajozós poénok sorát adják a szájába; találkozása Teleki Blanka nőegyletével igazi mélypont. Nem hű a valódi történetükhöz (a történész végzettségű Vasvári a valóságban akkor már egy éve Teleki Blanka lánynevelőintézetében volt ünnepelt tanár és ezt nem azért tudom, mert Vasvári-szakértő vagyok, hanem mert fellapoztam a Wikipedia nevű weboldalt…), és a tény, hogy Teleki azokban a forradalmi napokban a 12 pont mintájára megfogalmazta a magyar női egyenjogúság alaptételeit, itt kimerül egy újabb olcsó poénkodásban. Nagy kár, mert Fehér egyike azoknak a magyar színészeknek, akik jól mutatnak a mozivásznon – többet érdemelt volna. Akár Petőfi szerepét is.
Kinek készült ez a film? A mai magyar fiatalságnak biztos nem. Olyan klasszikus a tempója, olyan unalmasan kiszámítható minden kockája, mintha nem a 2020-as években, hanem jó hetven éve készült volna. Ebben a filmben az idő múlását egy gyertya közelije mutatja, és igen, a következő snittben már le is égett az a gyertya. Van itt kalapdobálás lassított felvételen, érzelmes flashbackek, stúdióban visszhangzó párbeszédek és természetesen mindent elönt a szűnni nem akaró zenei aláfestés. A film utolsó képkockáin Kubinyi Ágoston, a Magyar Nemzeti Múzeum igazgatója áhítattal helyezi be vitrin alá a Nemzeti dal egyik eredeti, aznap kinyomtatott példányát. Jelképnek is vehetjük ezt a jelenetet. A Most vagy sohá!-ban éppen ezt tette Rákay Philip és három alkotótársa 1848. március 15-ével. Látványos film, nagyszabású, de amiről mesél, a múlt. Vitrinbe való. Ámuldozzunk csak tisztes távolból, vonósok hangjára.
Tízéves lehettem, amikor március 15-én apám kézen fogott, és anyám határozott tiltása ellenére elsétált velem a Március 15-e térre, a Petőfi-szoborhoz. Egy szál virágot szorongattam, hogy majd a költő lábai elé teszem. Élesen sütött a nap. Az akkor Pesti Barnabásról elnevezett utcán sétáltunk, amikor öt-hat fiatalt láttunk meg úgy tíz méterrel előttünk vonulni. Magyar zászlókkal, hurkapálcás kis papírzászlókkal a kezükben.
Hirtelen a semmiből néhány férfi jelent meg. Határozott, gyors mozdulatokkal széttaszigálták őket. Volt, akit lefogtak, az egyikük kitépte a lány copfjából a nemzetiszín szalagot, az fájdalmában felkiáltott. „Figyelj, és soha ne felejtsd el, amit látsz!” – suttogta apám, majd megszorította a kezemet. Nem is felejtem el soha. Érzem most is a tenyeremben a szorítását. Tudjuk-e vajon, mi a forradalom? A Most vagy soha! nem árulja el.