Nem vagyok vele egyedül, de azért elmondom: Ruben Östlund filmjei nagy hatással vannak rám. Talán mostanra azt is állíthatom, hogy az egyik kedvenc filmrendezőm. Műveiben nemcsak arra képes, hogy időről időre meglepetéseket okozzon, hanem arra is, hogy az első pillanatban meglepőnek tűnő fordulatok mögött megértesse velünk a mélységet, az igazat. Így pedig minden őrültség, ami a filmjeiben történik, logikus rendszerbe illeszthető, amelynek végkövetkeztetése minden alkalommal ugyanaz: az ember esendő, szánni való szörnyeteg. Így van ez a tíz évvel ezelőtt készített Lavina című filmjének esetében is, amelyben egy jómódú svéd család pár napját követhetjük nyomon egy francia síparadicsomban. A történet kiindulópontja röviden annyi, hogy amikor épp nagyon úgy tűnik, egy lavina maga alá temeti a családot, az anya először a gyerekeit menti, míg az apa családját hátrahagyva, hanyatt-homlok menekülni kezd. Spoiler: a katasztrófát mindenki túléli, leszámítva a két főszereplő, Ebba és Thomas házasságát, az ugyanis egy kissé megrendül a lezúduló hótömegtől.
Egy sikeres film színpadi adaptációja esetében mindig elsődleges kérdés, tud-e valamit hozzátenni vajon az eredetihez. Pelsőczy Réka rendezése tud, mégpedig abban, hogy sajátos magyar árnyalatot ad a svéd családi tragikomédiának. Anélkül teszi ezt, hogy a külföldi neveket magyarra cserélné, vagy megváltoztatná a helyszínt. A családtagok temperamentumában, a családi dinamikában érezhető ez az árnyalatnyi különbség, ami valószínűleg abból fakad, hogy a színészek a svéd színészek játékának utánzása helyett az általuk ismert rossz családi mintákat gyúrták bele az előadásba. Egy módos, értelmiségi svéd és egy módos, értelmiségi magyar család között különben nem sok a különbség, talán csak annyi, hogy egészen másképp mutatkozik meg az emberek közti távolság. Míg a svéd színészek halkabbak, kevesebb érzelmet mutatnak, sőt, mintha az általuk játszott szereplők erőnek erejével préselnék ki magukból a legemberibb érzéseket, és a legfeszültebb helyzetekben is udvariaskodni próbálnak egymással, addig a magyar színészek gesztusaikban és hangjukban is igen sokféle érzést jelenítenek meg.
László Lili, Száraz Dénes
Többek között ez az oka annak, hogy másképp ismerjük meg a film és az előadás házaspárját. Előbbinél nem problémamentes, de átlagos, és alapvetően az olajozottan működő családi légkör megteremtésén dolgozó, egymás határait (talán túlságosan is) tiszteletben tartó emberi kapcsolatot látunk. Utóbbinál már kezdetekkor sokkal erősebben kiütköznek a problémák, a feleség Járó Zsuzsa alakításában sokkal offenzívebb, indulatosabb, férjén való viccelődése fájdalmas és passzív-agresszív. Jóllehet, amit emellett látunk, valóban az, hogy ő egyedül intézi a gyerekek körüli összes teendőt. Férje, Mészáros Béla játékában pedig valóban mintha a nő harmadik gyereke lenne, leginkább saját magával van elfoglalva, legszívesebben telefonját nyomogatja.
Mi tagadás, ez az utóbbi, érzéseit intenzívebben megélő család ismerősebb a magyar nézők számára – na persze, ez nem azt jelenti, hogy ők empatikusabban képesek viselkedni egymással, sőt. Valójában a Lavina értelmezhető úgy is, mint egy történet az individualista társadalom végletes empátiadeficitjéről, amelyet csak ideig-óráig képesek eltakarni az Instagramra feltöltött, beállított családi fotók műmosolyai.
És ha már az Instagramnál tartunk, fontos megemlíteni, hogy a filmhez képest az előadásba bekerült egy új szereplő, akinek jelenléte keretbe foglalja a játékot: egy influenszer. Ő sem idegen Ruben Östlund világától, A szomorúság háromszögéből lehet számunkra ismerős, csak ezúttal nem egy luxushajóra, hanem egy luxus síelésre kap meghívást, hogy követői körében reklámozza azt. Az előadás kezdetén, amíg a nézők elfoglalják a helyüket, kijön a színpadra és élőzik. Illetve azt a hosszú ügyetlenkedést látjuk az élőzésekből, amikor az influenszer még semmiről nem beszél, csak várja, hogy minél többen elkezdjék nézni az általa elindított műsort. Tóth Zsófia influenszer-figurája affektál, inadekvát helyeken használ angol kifejezéseket, elmondja, mit ebédelt. Később is látjuk még többször, például a klímakatasztrófa miatt aggódó online jóemberkedés közben. Paródia, gondolhatná az, aki nem látott mostanában influenszert, de sajnos a Tóth Zsófia által játszott idegesítő szereplő egy az egyben megfeleltethető a valóságnak.
Tóth Zsófia. A fotók forrása: Orlai Produkció
E plusz karakter megmutatása azért is különösen izgalmas, mert a generációk közötti különbség problémája felmerül a Lavina mellékszálában. A főszereplő házaspárt ugyanis egy barátjuk, Mats (Száraz Dénes) és újdonsült, vagy húsz évvel fiatalabb barátnője, Jenny (László Lili) látogatja meg, akik a lavina okozta problémát végiggondolva maguk is összevesznek. A veszekedés alapja pedig az, hogy Jenny a legnagyobb lelki nyugalommal állítja, az ő generációja érzékenyebb és morálisan helyesebben van huzalozva, mint Mats korosztálya. Fontos dramaturgiai súlypontáthelyezés az is, hogy egy, a filmben rövid, humoros jelenetet hosszan kibont az előadás. Anélkül, hogy lelőném a poént, elmondom, hogy ez a jelenet sem fest éppen jó képet a Jenny által érzékenynek és morálisan felsőbbrendűnek mondott generációról.
Persze az előadás nem kíméli a többi generációt sem. Itt mindenki, válogatás nélkül nagyon ellenszenves. Az Ullmann Mónika által játszott családanya, akivel a házaspár a hotelben ismerkedik össze, és aki családját jön kipihenni a síparadicsomba, tulajdonképpen bárki karjai között (különböző nemzetiségű szeretőit Rohonyi Barnabás játssza) legalább olyan visszataszító, mint az őt felkérdező, számon kérő Ebba. Talán csak a két gyerekszereplő egyik jelenete az, ami emlékeztet minket arra, nincs még minden végérvényesen elrontva, és ha akarnánk, a világ tudna egy kicsit jobb irányba haladni. Sándor Rebeka Sofie és Mester Máté jelenléte egyébként is fegyelmezetten és organikusan kapcsolódik az előadáshoz – ők ketten nagyszerűen hozzák a főszereplő házaspár két, némileg elkényeztetett, kissé koravén gyerekét.
Rengeteg izgalmas részlet, árnyalat és pillanat van még a Lavinában, amit ebben a cikkben nem volt lehetőség kibontani, ezért mindenkinek jó szívvel javaslom, hogy váltson rá jegyet, látogasson el a Belvárosi Színházba, és nézzen szembe korunk gyengeségeivel. Az előadás nagy érdemei közé tartozik, hogy hagy minket magunkon sírni is, nevetni is.