A színészi pályáról a rendezésre áttérő Xavier Legrand első, családon belüli erőszakról szóló rövidfilmjével (Avant que de tout perdre / Just Before Losing Everything, 2013) rögtön Oscar-jelölést szerzett, első nagyjátékfilmjével, a témát nagyobbrészt ugyanazokkal a színészekkel elmélyítő Láthatással (Jusqu’à la garde / Custody) pedig megnyerte a velencei filmfesztivál rendezői díját tavaly. Különleges debütálás: minden ízében átgondolt, letisztult, húsba vágó film egy olyan alkotótól, akiben nyilván régóta érlelődött, árnyalódott a téma.
Legrand tárgyilagosan egyszerű képekkel, a kísérőzene érzelmi mankóját elhajítva ábrázolja a kétségbeejtő csapdát, amellyé a főhősnő, Miriam (Léa Drucker) házassága vált. Stilisztikai bravúrok nélkül dolgozik, csakis saját, pontos forgatókönyvére és kiváló színészeire épít. És ez itt bőven elég ahhoz, hogy velőnkig átéljük négy ember hétköznapi tragédiáját, amit éppen banalitása tesz igazán megrázóvá, az, hogy tudjuk, nap mint nap történnek ugyanilyen esetek.
A film egyszerűsége, lecsupaszítottsága segíti, hogy csakis a figurák kommunikációjára koncentráljunk, ami már a nyitó jelenetben kulcsfontosságú: Miriam és volt férje, Antoine (Denis Ménochet) gyerekelhelyezési per közepén tartanak, ügyvédeikkel egy bíró szűkös irodájában ülnek egy meghallgatáson. Nagyobbik lányuk, Joséphine (Mathilde Auneveux) majdnem nagykorú, szabadon dönthet róla, hogy akarja-e látni korábban erőszakosan viselkedő apját, a kérdés, hogy kisfiuk, Julien (Thomas Gioria) kötelezhető-e arra, hogy minden második hétvégéjét az apjával töltse, annak ellenére, hogy írásba adta, nem szeretne vele találkozni. Aki nem figyel nagyon, annak esetleg fel sem tűnik, hogy az anya és ügyvédje tényeket sorakoztat fel, míg az apa és ügyvédje üres lózungokat csomagol a logikus érvelés látszatába, amellyel célt is érnek. Nagy erejű, mesterien felépített jelenet, máris ebbe a kis irodába zárva vergődünk frusztráltan Miriammal együtt, és sejtjük, sok jóra nem számíthatunk.
 Jelenetek a filmből |
A bíró úgy dönt, Juliennek találkoznia kell az apjával, és innentől kezdve a figurák minden interakciója egy picit szorít az érzelmi satun, a feszültség minden egyes telefonbeszélgetés és találkozás alkalmával egy fokkal magasabb szintre hág. Nemcsak az a briliáns, ahogyan a nézőben is fokról fokra növeli a feszültséget az alkotó, hanem az, ahogyan ennek elkerülhetetlenségét érzékelteti. Látjuk, hogy Antoine erőszakos, destruktív és kommunikációképtelen, de azt is, hogy megvan a saját igazsága. Hogy a belső logikája szerint minden egyes tette megmagyarázható, hogy nem tudna másképp reagálni. Miközben rettegésben tartja a családját, tényleg elhiszi, hogy ő a sértett fél, akit felesége és gyerekei megaláznak.
Az igazi tragédia, hogy Antoine valósága és Miriam valósága között nincsen átjárás, két nem érintkező univerzumban léteznek, így világos, hogy konfliktusuknak nem lehet feloldása. Ménochet fantasztikus alakítást nyújt Antoine-ként, minden porcikájában (beleértve mozgását, testtartását is) hitelesen jeleníti meg a „hagyományos” férfit, aki nem ismer más igazságot, mint hogy a családjában minden pillanatban annak kell történnie, amit ő akar. Értetlenül áll azelőtt, hogy felesége és gyerekei újra és újra ellenszegülnek neki, és vélt sérelmeire egyetlen válasza van, az erőszak.
 A képek forrása: MAFAB |
Az összes alakítás tökéletes, de a leginkább lenyűgöző Gioria, aki fiatal kora ellenére bámulatosan árnyaltan képes közvetíteni annak az érzékeny kisfiúnak a lehetetlen, szívszaggató helyzetét, aki traumatizált állapotában is minden erejével azon igyekszik, hogy kivédje vagy tompítsa az apja által az anyjára mért szimbolikus és valós ütéseket.
Anya és gyerekei egy pillanatra sem engedhetik el magukat, a lappangó feszültség minden egyes gesztusukban, szavukban ott remeg, miközben próbálják fenntartani normális életük rutinját. A film legemlékezetesebb, színészi alakítások tekintetében, tempójában és térhasználatában is remekül megkonstruált jelenete Joséphine nagyszabású születésnapi bulija, ahol szinte koreografáltan mozognak a főhősök a térben, mintha vadászt kicselezni próbáló, osonva menekülő vadak lennének.
Az egyszerű képi fogalmazásmódba belefért egy következetesen végigvitt szimbólum: a nyíló és záródó ajtóké, amely nemcsak általában érzékelteti a bezártságot és reménytelenséget, hanem konkrétabban azt is kifejezi, hogy a család külvilág tekintete elől elrejtett önálló mikrokozmoszába, abba, ami zárt ajtók mögött történik, kívülről nehéz beleavatkozni, még ha ez is lenne az egyetlen remény a bent rekedtek szabadulására.