Budapesten az elmúlt napokban megszaporodtak az ilyesféle párbeszédek: idén hozzávetőlegesen tizenháromezren döntöttek úgy, hogy engedve kíváncsiságuknak megnézik a hazai forgalmazásba nagy százalékkal nem kerülő filmeket a Titanic vetítésein. A filmeket a megszokott módon szekcióba sorolták a szervezők, és itt azt próbálom megfejteni, hogy a Különös történetek elnevezésű filmblokkba vajon milyen logika alapján kerültek bizonyos filmek. Egyelőre nem tudom, mert az, hogy egy filmnek van története, mely kicsit furcsa, elég szerény koncepciónak tűnik. Az egyetlen közös szál talán az lehetne, hogy mindegyik filmben egy férfi és nő egymásra találásáról, találkozásáról van szó, de még ez sem teljesen igaz.
 Budapest |
Kapaszkodom inkább abba, ami biztosnak tűnik: a Budapest című film bűnrossz. Ez önmagában még nem baj, abból a szempontból viszont már igen, hogy a Titanicnak vigyáznia kellene a jó hírére. A brazil, portugál és magyar koprodukcióban készült mű eleinte leköti az embert. Jó nők szerepelnek benne, meg Magyarországra (igazából csak Budapestre, de a legtöbb tájékozatlan külföldinek ez a kettő ugyanaz) tevődik át egy ponton a cselekmény, és még az is rendben volna, hogy a főszereplő fazon egy úgynevezett szellemíró, aki az íráshoz tehetségtelenek önéletrajzát írja meg helyettük, de olyannyira titokban, hogy még a tulajdon felesége sem tud minderről. Ám ahogy telik-múlik az idő, egyre zavarosabb lesz a film. A szinte Márquezt és Greenaway-t egyszerre idéző jeleneteket végérvényesen elhomályosítja a nagy, lila ködbe vesző történet, a bántóan ostoba magyarság-ábrázolás (a magyarok kapualjban dugnak, oroszruletteznek és nagybajuszú, szexmániás székelyeik meg hülye költőik vannak, akik csak három szót képesek ismételgetni). Ezzel párhuzamosan ott van az amúgy gyönyörű Hámori Gabriella, akiről az a néző benyomása, hogy képtelen természetesen játszani. Kár, hogy a laza görkoris csaj szerepében is drámaian beszél, ráadásul miközben épp a helyes magyarra okítaná a külföldi szellemírónkat, olyan mondatokat mond (talán rögtönzés eredményeképp?), amelyektől feszengeni kezd az ember. Azt, hogy ki mikor és mit csinált, talán csak az eredeti könyv szerzője tudná megmondani, Chico Buarque de Hollanda, aki amúgy még nem járt Magyarországon.
Kissé hasonlóan alakult a helyzet az Így ért véget a nyaram esetében is, amely idővel szintén elveszítette nézőjét. Az orosz darab egy öreg és egy fiatal meteorológus lélektani drámája. 124 percen keresztül megy a lélektanozás, hogy a fiatal hogyan és miért ne mondja el az öregebbnek, hogy már nem fogja viszont látni a családját, mert meghaltak. Ezzel csak az a gond, hogy a film rémunalmas. A szép tájképek és a karakteres arcok nem adják el a mozit, és hát attól sem tűnik jobbnak valami, ha sokáig nézetjük az álmosságával küzdő mozijegyvásárlóval.
 Köszönöm, hogy kirabolt! |
De hogy mennyire nem arról van szó, hogy a jelen sorok írója fej fölé célzott rúgásokat, robbanásokat és bravúros kaszkadőr-mutatványokat kívánna látni a vásznon, arra jó példa a Köszönöm, hogy kirabolt! című film. Francia újhullámos filmet forgatni nem nagy bűvészet – kell hozzá egy jó csaj, akinek van valami értelem a szemében, viseljen garbót, járkáljon az utcán, csináljon butaságokat, találkozzon másokkal, beszéljen össze-vissza mindenféléről, és a film érjen véget, még mielőtt úgy istenigazából történne valami. A fentiek ugyan nem kerülhetnének be meghatározásként egyetlen lexikonba sem, de többé-kevésbé leírható velük az amerikai Joshua Safdie alig több mint hetven perces munkája. Eleonore, a New York-i tolvaj története épp ellentéte az előbb említett orosz filmnek, vagy akár a Budapestnek, melyek egyaránt jelentősebbnek akarták feltüntetni önmagukat. Ezzel szemben itt a nézőnek a rövid téblábolásról hamar kiderül, hogy nem ok nélkül történik. Elég talán ennek a gondolatnak az alátámasztására felidéznünk azt a jelenetet, amikor Eleonore bilincsben megy állatkertbe. Végül az sem zavaró, inkább bájos, amikor a realista mozi átlépi kereteit, és a főhősnő az állatkerti jegesmedve kitömött dublőrével birkózik az erdőt átszelő folyóban.
 Malőr Csodaországban (A képek forrása: Titanic Nemzetközi Filmfesztivál) |