A Zsömle odavan szilárdabb valóságalapon nyugszik, mint Krasznahorkai László két legutóbbi nagyregénye, a Herscht 07769 és a Báró Wenckheim hazatér. Az új regény zsánerképeiben, karaktereiben s a szereplők nemzeti szuverenitásról szőtt ábrándjaiban gyorsan ráismerünk jelenünkre: a kis falvak szegénységére, a mentális torzulásokra, régi-új nemzeti mítoszaink virulens terjedésére és a hatalom gépies-kegyetlen működésére. Mintha Krasznahorkai megfogadta volna Radnóti Sándor tanácsát, melyet a Herscht kapcsán (írásunk itt) megfogalmazott, hogy ügyeljen a reáliák és a metafizikai látomások „kifinomult egyensúly”-ára, ahogy azt korai műveiben, a Sátántangóban és Az ellenállás melankóliájában tette.

Persze lehet, hogy jóval egyszerűbb a Zsömle odavan szociográfiai hitelének a titka. Talán Krasznahorkai egy valóságos öregember portréját kívánta megörökíteni. Egy általa megszeretett hóbortos különcét a maga szarkasztikus írói túlzásaival, s ahhoz fabrikált egy „mi lenne, ha”-történetet. A regény ajánlása erre enged következtetni: D. J. emlékére.

A tizenegy arányos fejezetből (s mindössze tizenöt mondatból) álló kamararegény viszonylag egyszerű felépítésű. Narrátora az évszakok rendje szerint beszéli el a 91-92 éves Kada József (és kutyái, az öreg, majd a fiatal Zsömle) mindennapjait, s ezekbe az életképekbe illeszti bele Józsi bácsinak a múltról (saját múltjáról) szóló délibábos meséit, illetve egy politikai szervezkedés fejleményeit. Józsi bácsi egy szépen kifejlett mánia foglya. Meggyőződése, hogy ő az Árpád-házi királyok és Dzsingisz kán egyenes ágú leszármazottja, trónörökös, akinek méltányolható elvárásai lehetnek s komoly kötelezettségei. Elvárja, hogy rangja szerint tiszteljék, és csekélyke nyugdíját némi apanázzsal egészítsék ki, cserébe akár azonnal beül a királyi székbe. Ezt hazafias kötelességének is tekinti, hisz a szenvedő magyar hazát, ahogy mondja, meg kell menteni a globális erkölcsi pusztulástól, s ennek feltétele a szuverén nemzeti állam megteremtése a királyság visszaállításával: „az egyetlen cél a Szent Magyar Haza visszajuttatása arra az útra, melyre ez a Haza rendeltetett, a Szűz Mária és a Szent Korona oltalma alá.”

A „régi dicsőség” iránti nosztalgikus borongás és a fel-felhorgadó nemzeti tettvágy szépen illeszkedik közgondolkodásunkba, a jobboldalinak mondott nemzetimítosz-gyártók szellemi projektjeibe mindenképp, bár az udvari ideológusok aligha Józsi bácsit képzelik a trónra. Az ő „szuverén”-jük, királyjelöltjük már régen a Budai Várban székel. Kada József kisnyugdíjasnak, volt villanyszerelőnek csupán a regény világában lesznek hívei, rajongói, és csak előttük fedheti fel inkognitóját. Mert egyébként rejtekeznie kell. Saját családja, a lánya, veje és falusi szomszédjai nem adnak hitelt arisztokrata származásának. Flúgosnak tartják. Regénybeli élete hullámvasút a bizakodó, mániás és a csüggedt, lemondó, depressziós időszakok közt.

Mind a mánia, mind a depresszió (azaz melankólia) jelen van a korábbi Krasznahorkai-művekben is, legfeljebb nem feltétlenül együtt. Az urgai fogolyban például így jellemzi a maga deprimált állapotát az én-elbeszélő: „rejtélyes, nehéz szomorúság, amelynek szelíd, de könyörtelen örvényéből nem szabadultam azóta se”. A Zsömle odavan az élettől való búcsúzás gesztusával indul – Józsi bácsi elhatározza, többet nem tesz a tűzre (képletesen és konkrétan) –, s kettős halállal, a fiatal Zsömle és idős gazdája halálával zárul. A melankólia adja meg a Sátántangó, Az ellenállás melankóliája, a Háború és háború és a Báró Wenckheim hazatér alaphangját is, s a melankolikus létérzés elől menekülnek Krasznahorkai egyes szereplői mániákba, rögeszmékbe, elbeszélői pedig gúnyba és iróniába. Felülemelkedni a kicsinyes, durva és kilátástalan mindennapokon, értelmet adni a mulandó életnek nem könnyű, a Krasznahorkai-hősök azonban ennek nehézségét még fokozni is képesek, ők ugyanis a lehetetlent kísértik. Van, aki nem adja alább az emberiség vagy a kultúra egészének a megmentésén, például a Háború és háborúban Korim György, az Aprómunka egy palotáért (írásunk itt) című kisregényben Hermann Melvill, a Herschtben a címszereplő. Hozzájuk képest Józsi bácsi kevesebbel, a haza üdvével is beéri, ő a Földi Mennyországot kívánja itthon megteremteni.

Krasznahorkai rögeszmés szereplőit az olvasó sem elutasítani, sem elfogadni nem tudja, szerzőjük kibűvészkedi, hogy elegyes érzelmekkel viseltessünk irántuk. Ennek fő eszköze az új regényben a szentimentális és a szatirikus, a tárgyilagos és az ironikus beszédmód folyamatos váltogatása, illetve az a narrációs eljárás, hogy végeláthatatlan mondatain belül az elbeszélő gyakran adja át a szót főhősének, s maga is gyakran vegye át annak nézőpontját. Így aztán annak ellenére is azonosulunk Kada Józseffel, hogy a narrátor érzékelteti, sőt – túlzásokkal, kontrasztokkal, burleszk jellegű ismétlésekkel – ki is emeli hőse nárcizmusát, fellengzősségét, sértett gőgjét és vadászatát a szeretetre. Teljesen komikussá vagy rúttá persze azért sem válhat személye, mert van miért becsülni és sajnálni is. Tisztelni tudjuk autonómiájáért, méltósága megőrzéséért s a tartásért, hogy gyengén, fáradtan is igyekszik portáját rendben tartani, magáról és Zsömle kutyáról gondoskodni. Sajnáljuk is vissza-visszatérő magányáért, megpróbáltatásaiért s az esze egyre gyakoribb „elkóringyál”-ásáért. Viszonya a fiatal Zsömléhez a regény legérzelmesebb összetevője. Örül a kölyökkutya csillogó tekintetének, mozgékonyságának, játszik vele, beszél hozzá, hidegben betakargatja. De mikor Zsömle már a birtokon túlra csavarogna, láncra fogja: „ez a dolgok rendje, felnőttél, láncon vagy […], majd néha eljössz velem, ha lemegyek a kisboltba, megbeszéltük?”. És még az is elhangzik köztük: „most már igazi házőrző kutya vagy, a láncod pedig a tiéd, az onnan többé lényegében már soha nem kerül le, amíg csak élsz”. Rémes a jóslat, és nem is válik be, mert a fordulatoknál, csavaroknál semmi sem állandóbb ebben a regénytörténetben. A városi kutyatartás tükrében azonban az öreg Kada szívtelennek tűnhet. Én mást gondolok, azt, hogy bölcs. Tudja, a felnőttség – egyáltalán a létezés – elsődlegesen kötöttség, nem pedig szabadság. 91 éves korára ezt megtanulta.

Mégis azt látjuk (merthogy ez a regény örökös cáfolat), hogy Józsi bácsi béklyói a regényidőben lazulni látszanak. Életében először kerül közel álmai teljesüléséhez, ahhoz, hogy király legyen. Rábukkannak ugyanis a Koordinált Platform emberei, s kiderül, a különféle jobboldali pártok tagjaiból álló monarchista csoport ugyanazt (vagy majdnem ugyanazt) akarja, mint Józsi bácsi. Elismerésben, tiszteletben lesz része, s mesélhet, lódíthat mindaddig, amíg okoskodó történészek vagy fegyverkező militánsok, esetleg a vejét összeverő hívek nem zavarják meg boldogságát. Hol kiderül, hol beborul az ég felette. És változnak az évszakok. A regény második felére az amúgy magyaros slendriánsággal és tétovasággal szervezett mozgalom tagjai sorra börtönbe kerülnek, Józsi bácsi is. Hiába az általa választott „békés út”, a kapcsolatfelvétel a parlament elnöki hivatalával. Az talán csak arra jó, hogy időben észrevegyék és felszámolják a szerveződést. Nevetségesen túlzónak tűnik, és mégsem valószínűtlen, ahogy a helikopteres TEK-esek egyszer csak rárúgják az ajtót az immár 92 éves, csontsoványra fogyott, kicsi emberre, földre terítik és elhurcolják. A hatalom pitiánerségét, hisztérikus félelmét az „alattvalóktól”, no meg a rendőrség aránytalan fellépéseit mi sem szemlélteti jobban.

A Zsömle odavan a melankólia ellen két gyógyírt ajánl: egyrészt elfogadó közösséget, mely Kada Józsefnek öregségében megadatott ugyan, de mivel az önszerveződő közösségeket a hatalom ellenségként kezelte, az öreg Platformba lépése meghurcolásához vezetett, végső soron a halálához. A másik gyógyír kockázatmentesebb volt, amíg élhetett vele Józsi bácsi. Korábban a természet szemlélése csillapította hiányérzeteit. Ha Zsömlével az ölében kiülhetett háza teraszára alkonyattájt, s a lemenő nap fényében bámulhatta a lombos fákkal borított hegyet és a terasz mögé ereszkedő völgyet, megnyugodott. Nemcsak ő, Zsömle is. Láthatták, „a természet rendben” van. A délutáni nap fénye, a természet zöldje vagy a csillagok járása, a bolygók kiszámítható mozgása a korábbi Krasznahorkai-szövegeknek is vigaszt nyújtó motívuma volt. Biztonságot adott az egyre inkább elbizonytalanító, kiszámíthatatlan emberi világban.

A könyv adatlapja itt található.