A Népek zenéje előző hétvégi előadásait elevenebbnek, érdekesebbnek éreztem: sokkal inkább feldobott, amikor az előző etapot, a marokkói, orosz és egyéb népzenét játszó félhivatásos vagy éppen amatőr muzsikusokat hallgattam (a szerző beszámolója itt olvasható – a szerk.). Olyanokat, akik nem végeztek ugyan komoly helyeken, de hozzáállásuk mégis magasabbra emelte muzsikálásukat a profikénál. Kifejezetten lehangoló volt, hogy egynémely most fellépő hangszeres láthatóan tisztában volt azzal, hogy az instrumentum, amit megszólaltat, a meleg vagy egyéb kísérő körülmények folytán elhangolódott ugyan, de ezzel mit sem törődött, gondolván magában: üsse kő, ki foglalkozik ezzel? Nem kívánok dohogva végigmenni az előadásokon, így most a legjobbakról szólok csak, azokról, akik tisztességesen végigjátszották a rájuk kirótt időt.
 Fugato Orchestra |
Kezdjük a Fugato Orchestra fellépésével. A Fugato zenészei igen lelkesek, de lelkesültségüket olykor betemetik a hamis hangok hullámai. Az együttes saját szerzeményeket és olyan rockzenei klasszikusokat is játszott, mint Mike Oldfield kompozíciói. Noha játékukba keveredtek folk elemek, a zene sosem volt elég egyszerű, minden szerzeményük egy kicsit túlhangszerelt, túl sok benne a dísz, a világzene és a pop. Az énekes, Scheich Dávid ki is jelentette a koncert elején, hogy szerinte nincs komoly- és könnyűzene, csak jó és rossz. Szerencsére hozzátette: ők a rosszat fogják játszani – ha ezt nem teszi hozzá, tán sokakat elüldöz e bődületes közhellyel. A színes-habos zenét játszó kompánia tagjai olykor duóba fogtak: a cselló-hegedű duó kiváló, hatásos, szomorú szerzeményt adott elő – a kelta hercegnő, Nalvorelda iránti tiszteletüket fejezte ki -, csak nagyon sok hang nem szólalt meg megfelelően. A zongora-hegedű duó viszont sajnos már korántsem volt ilyen kellemes kompozíció.
Ha már a Nalvoreldánál tartunk: a kelta, ír népzenét éreztem a legforróbb, a dalokat leginkább hevítő hatásnak. Talán ezért is éreztem több dalt Loreena McKennitt-, Sinead O’Connor-, vagy épp – hogy a pályán játszó magyaroknál maradjunk – After Crying-utánérzésnek. De míg ez utóbbi együttes zenészei igen nagy súlyt fektetnek a pontos megszólaltatásra, ez a Fugato zenészeiről nem állítható. Az meg egyenesen elborzasztott, amikor a Fugato vegyes gyerekdal-csokorral állt elő: a Mekk Elek főcímzenéjébe például vadul beordítva (amúgy jó rockosan), hogy „kecske, kecske”.
 Union Rézfúvós Kvintett |
A hűvösebb és szelesebb vasárnapon először a Prohászka Quartett nyújtott némi vigaszt. Mozart fuvolanégyeseit volt szerencsém hallani velük: igyekvő, kifejezetten szépen játszó alakulat a Prohászka, 2005-ben alakult, a Zeneművészeti Egyetem Tanárképző Intézetének hallgatóiból. De nemigen tettek hozzá e frappáns és gáláns kis darabokhoz. Szinte zavaróan igyekeztek pontosan játszani. Alighanem az összpontosított figyelem köthette le annyira az energiájukat, hogy az artikulációra már ne jusson belőle. És mintha tán nem is élvezték volna a muzsikálást – eltekintve a fuvolista Simon Melindától.
Az Union Rézfúvós Kvintett tagjai legalább örömmel zenéltek. Különösen akkor, amikor elhagyták a klasszikus, a Farnaby, Praetorius kijelölte ösvényt, elmaradt Csajkovszkij is, és elengedetten zenélhettek egy kis dixies, jazzes egyveleget. Szó se róla, különösen Giovanni Giacomo Gastoldi szerelmes dalát nagyszerűen játszották, de mintha a könnyebb műfajokban könnyedebbek is lettek volna.
A vasárnap este fő attrakciója a Four Fathers volt. Négy képzett énekes (köztük a Nemzeti Énekkar több tagja) bohóckodik, énekel encore jellegű egyveleget: mintha az egész programjuk csupa ráadásból állna. A sok ügyes bohózati elem kétségtelenül nem a hangi hiányosságokat takargatja. Amikor a Zenedoboz szól, lehajolva kezdenek, és robotot idéző nyegle, darabos mozgással térnek magukhoz. Kiegyenesednek, de mozgásuk olyan darabos marad, mint egy roboté, ha eleme lejárt. A hangszereket kiválóan utánzó Mills Brothers dalát úgy adták elő – egyébként lenyűgözően –, mintha az egy gramofonlemezről szólna: utánozva a karcos hangzást, a szénszálas mikrofon torzításait.
 Four Fathers |
Nem mondhatom, hogy sok volt a jóból, mert a zenei tréfákat egytől-egyig élveztem. Azt viszont nem hallgathatom el, hogy nem egy viccük otromba volt (és akkor még finoman fogalmaztam): a Goldengate-szerzemények előtt elhangzott sületlen poént („ők nem csak feketék voltak, hanem négerek is”), sikerült a Mills Brothers-szám bevezetéseképpen is megismételni („ők is feketék, vagyis hát négerek ugye, és ezt nem is tagadhatták, hiszen testvérek voltak”).
Máskülönben az együttes – mely vállalása szerint a gregoriántól a rock and rollig mindent énekel – operaegyvelege különösen érdekes volt; az átkötések, ahogy Rossini átfolyt egy Verdibe, viccesek és frappánsak. A spirituálékat ugyan nem énekelték elég érzékenyen, de a végén előkerülő magyar és nemzetközi slágereket már joggal fogadta vastaps. Igaz, ekkor sem mulasztották el a kedvet faviccekkel lohasztani: a Reszket a hold a tó vizén konferansza így hangzott: „a dalon érezhető a német hatás, hiszen előadója Németh Lehel volt”. Hmm.